Imre atya 1927-ben született a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Bánrévén. Édesapja, Erdődy Elemér vidám lelkületű, mondhatnánk bohém ember volt, aki fiatalon sok mindent kipróbált: többek között vasútikocsi- fékező és filmszínész is volt. Ez utóbbi pályán – a némafilmek korában – nagy jövőt jósoltak neki, még Amerikába is meghívták. Végül is bűnügyi nyomozó lett, s évtizedeken át üldözte a köztörvényes bűnözőket, akik – Imre atya szavaival élve – „rettegtek a nagybajuszú detektívtől”. A kommunizmus hatalomra törése után, mivel fia a papi hivatást választotta, elbocsájtották állásából és csak nehéz fizikai munkát végezhetett.

Édesanyja, Vincze Margit, korán elvesztette édesanyját. Ez a szomorúság egész lelkületét meghatározta: a viccelődő, mindig jó kedélyű férj mellett ő képviselte a komolyságot és megfontoltságot. Mély vallásosságát Imre atya elsősorban neki köszönhette.

Erdődy Imre atya egyetlen gyermeke volt szüleinek, akik ennek ellenére elfogadták Isten akaratát, aki fiukat papjának hívta. Bencés szerzetes szeretett volna lenni, el is kezdte a noviciátust Pannonhalmán, de szülei iránti felelősségérzetből – akik minden nehézséget és nélkülözést vállaltak hivatásáért – a világi papok életét választotta. Tanulmányait az egri szemináriumban végezte, majd a legnehezebb években, 1951-ben szentelték pappá.

Szentelése után négy évig volt káplán: előbb az Eger közeli Bélapátfalván, majd a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Kisvárdán.

A fiatal papot az Isten iránti nagy-nagy buzgóság vezérelte. Ebben az időben a főpásztorok a hívekhez szóló körleveleiket többnyire a hatalom elvárásainak megfelelően fogalmazták. Édesapjától örökölt vidám, bohém lelkületének köszönhetően Imre atya – ha tűrhetetlennek érezte a rendszert kiszolgáló sorokat – átfogalmazta a főpásztori körlevelet, s azt olvasta fel a legnagyobb természetességgel a híveknek. Bár mindig volt a templomban olyan valaki, aki nem imádkozni tért be az Úr házába, mivel nem ismerték az eredeti szöveget, csak azt tudták jelenteni, hogy az érseki körlevelet vasárnap rendben felolvasták a híveknek.

Mivel szülei – az ő hivatása miatt – igen nehéz sorban, az egyik rokonuknál éltek, kérte a főpásztorát, szeretne plébániát kapni, hogy maga mellé vehesse őket. Így került Jásziványra, ahol a „puszták papja” lett, ugyanis 400 tanya tartozott hozzá.

Következő plébánosi állomása a Miskolchoz közeli Sajóvámos volt. Négy éven át működött itt, majd állami nyomásra elhelyezték. Sáta, Bükkábrány és Verpelét után, 1977-ben ismét visszatért Sajóvámosra, ahol nyugdíjazásáig, 2001-ig szolgálta a híveket. Haláláig az egyik miskolci öregotthon lakója volt.

Találkozás a szent pápával, II. János Pállal

Imre atya, mint plébános és lelkiatya, a jó pásztor igaz megtestesítője volt. Bár Borsodnak ez a része nem tartozik a legvallásosabb magyar vidékek közé, a sajóvámosi gyerekek kivétel nélkül jártak hittanra. Ha valaki egyszer is hiányzott az óráról, Imre atya már aznap elment „beteglátogatásra” a családhoz. Persze emellett mindent megtett, hogy a hittanórái érdekesek legyenek és lekössék a gyerekeket. Szívét-lelkét kitette a fiatalokért, sok-sok vidámsággal fűszerezte mondandóját.

Plébániájának kapuját sohasem zárta kulcsra: nem tartott fogadóórát, hozzá állandóan lehetett jönni. Mindenkit leültetett, aki beszélni akart vele. Addig nem is hagyta elmondani a jövetel okát, amíg be nem ment a szobájába a látogató. Ha pedig úgy érezte, hogy nem jönnek elegen hozzá, akkor megindult a faluba. Amint viccesen emlegette: őt és a postást minden kutya ismerte. Nem jelentette be magát, nem akart külön munkát és kiadást. Egyetlen olyan család sem volt, amelyet évente legalább kétszer meg ne látogatott volna.

Ha a sajóvámosiak közül valaki kórházba került, Imre atya – hívás nélkül is – motorra ült, hogy bemenjen Miskolcra, a megyei kórházba. Soha senkit nem hagyott ki.

Aki személyesen ismerte őt, az bizonyíthatja: nála vidámabb lelkületű ember kevés született a földre. Állandóan viccelődött, ha kellett, bohóckodott is, hogy jókedvre derítse a körülötte lévőket. Egyszer azt mondta: „Ha nem pap lettem volna, akkor bohócnak megyek, hiszen akkor teszi valaki a legnagyobb jót, ha megnevetteti a másikat.”

Imre atya életét végigkísérte a szenvedés. Választott papi jelmondata – „Keresztre vele!” (Mt 27,22) – életében megvalósult, hiszen közel negyvenszer volt kórházban különböző betegségekkel: gerincműtéttel, agyi katasztrófával, bélelzáródással, többször infarktussal… Ha a kórházban eltöltött napjait összeadjuk s elosztjuk 365-tel, akkor döbbenünk csak rá, hogy életéből négy évet betegágyban élt le.

Különös küldetése volt ez Imre atyának. Papi hivatását nem kórházlelkészként, hanem a leghitelesebben, a betegekkel együtt szenvedve gyakorolhatta. Amelyik betegszobában ő feküdt, ott a legjobban szenvedők is nevettek. Nemegyszer tapasztaltam jómagam is, hogy sírva köszöntek el tőle betegtársai, amikor haza kellett mennie. Az egyik súlyos betegségéből hazatérve ezt mondta: „Ha kialakult bennem valami jó papi tulajdonság, azt a kórháznak és a sok műtétnek köszönhetem. Ha betegség nélküli életem lett volna, egészen más Erdődy Imre vált volna belőlem.”

Nagyon sok helyre meghívták lelkigyakorlatot tartani, s ő – ha vinni kellett, akkor is – mindent elvállalt, sohasem mondott nemet. Aki hallotta őt beszélni, az szinte újjászületett. Pedig nem mondott semmi rendkívülit vagy tudományosat, de a szavainak ereje volt. Ha csak annyit mondott: „szeressétek jobban a házastársatokat!”, az ember lelke megmozdult. Szavainak titka életében keresendő, hiszen hiteles ember, hiteles pap volt.

Ilyenek voltak az írásai is. A jó Isten különös kegyelme, hogy 1989-től előbb az Új Misszióban, majd a Katolikus Kalendáriumban és a Keresztény Életben folyamatosan válaszolt a tőle tanácsot, vigaszt kérőknek. Így sok tíz- és százezren ismerték meg őt. Írásai, tanácsai, melyeket A Lelkiatya válaszol rovaton keresztül adott, a magyar lelkiségi irodalom legnagyobb kincsei közé tartoznak.

Kiemelkedően fontosnak tartotta a katolikus sajtót, hiszen nagyon sok embert tudunk megszólítani általa. Nemegyszer a kórházi ágyról, infúziós csővel a karjában diktálta le a cikkeit.

Csodálatos gyóntató volt, isteni ajándék azok számára, akiknek lelkivezetője lehetett. Gyakran mondogatta a saját gyengeségük miatt el-elkeseredőknek: „Isten sohasem az eredményt nézi, hanem a küzdelmet, az izzadságot. Ha valaki elesik, az a lényeg, hogy azonnal álljon fel és menjen tovább. Mert a lelki életben aki megáll, az visszafelé halad.”

Nagyon vágyott arra, hogy találkozhasson az ő Mesterével. Mint egy kisgyermek, olyan őszinte örömmel tudott beszélni a mennyországról, ahová 2005. augusztus 1-jén hívta magához Mestere.

Olyan kiválasztott ember volt ő, aki által Isten megmutatta mindnyájunknak, hogy milyen a jó pap, s milyen a jó ember.

Imádkozzunk érte! Imádkozzunk hozzá, hiszen ő továbbra is, a mennyben is Lelkiatya.