Megjelent az Egyház óriásplakátja. Két szó az egész: „Szólj hozzám…” Mellette három kép is látható. Bizonyára lényeges a mondanivalója, de bevallom, én nem igazán értem. Bizonyára a többi olvasó is örülne neki, ha atya megmagyarázná.

Azon a címen, hogy vallásos vagyok, mindenki ki akar használni, zsarolni. Ha nem adok kölcsön, vagy már unom a kierőszakolt vacsorákat, szidnak: kár templomba járnod, ha ilyen vagy! Mit tegyek?

Odaköltözzek-e a fiúmhoz? Szeretjük egymást, a szülei is befogadnak. Ott lakhatom, enni is adnának. Mit tegyek?

Csúnyán összevesztem a szomszédommal, a legravaszabb módon bosszant, lehetetlenné teszi az életünket. Igaz, én is visszaadom a kölcsönt. Már azon gondolkozunk a férjemmel, hogy elköltözünk.

Szentségimádáson történt, hogy egy fiatalember nyugodtan telefonált, még csak a hangját sem halkította le, úgyhogy a bent lévőket igencsak zavarta az imádságban. Hogyan lehet így viselkedni az Oltáriszentségben jelenlévő Krisztus előtt?

Senki sem szeret. Mindenki utál, gyűlöl. Észrevettem, még ha jó képet vágnak is, csak azért teszik, mert vagy félnek tőlem, vagy ki akarnak használni. Hogy létezik az, hogy ennyire gonoszak legyenek az emberek?

Nem tudom, mihez kezdjek a vőlegényemmel! Szép, fess fiatalember, szeretem is, csak van egy nagy hibája: pontatlan és megbízhatatlan. Megbeszéljük, mikor, hol találkozunk, én ott várok fél óráig, mire ő nevetve megérkezik. Bármiben megállapodunk, egyáltalán nem biztos, hogy úgy lesz. Ő azon nevet, hogy én dühöngök. Azt mondja, hogy az embernek lezsernek kell lennie. Tessék már megírni, hogy én vagyok mániás, vagy ő a hibás? Lehet egy ilyen emberrel egy életet szépen végigélni?

Dühít az anyák napja! Gyerekek állnak kezükben virággal, meghatottan, az anyákat ünnepelve. De hol vannak az apák? A válasz sokszor e kérdésre: mit ünnepeljünk rajtuk?! Az ivást, a durvaságot? Az anyák gyöngédek, becézgetik gyermeküket. De az édesapáknak meg kell felelniük a szigorú apaképnek. Ők nem lehetnek kedvesek. Minden gyereknek szeretnie kell az anyját, de az apáktól rettegniük kell! Pedig sok gyerek inkább az apjához húzódna. Miért szorítjuk ki gyermekeink életéből a szerető édesapát? És vajon miért csak titokban lehetnek érző szívű férfiak? Szeretném egyszer azt is látni, hogy a képeken az édesapa öleli magához gyermekét. Ne csak azt mondják áhítattal a gyermekek: szeretlek, édes, drága, jó anyám, hanem azt is, szeretlek, édes, drága, jó apám!

Mind több csodálatos szentmisét közvetít a rádió és a televízió. Miért kell mégis elmenni a „mi kis templomunkba”, miért nem fogadja el az Egyház ezeket is miselátogatásnak? Mintha féltenék a papok saját miséik látogatottságát...

A férjem állandóan szid, merthogy elkésem az ebéddel, mindig a szomszédban talál, sokat beszélek. Minden baja van velem. Nem érti meg, hogy nekem ilyen a természetem. Nem akarja megszokni, pedig ilyennek születtem és ilyennek fogok meghalni.

Amikor megdőlt a kommunista rend, azt gondoltam: most egy nagy-nagy hittérítő munka következik, hiszen negyven évig nem tanították ezt a népet, lesz tennivalójuk a papoknak. De nem történt semmi, csak harangoznak, és várják tétlenül az embereket a templomba.

Lelkipásztoraink tiszta tekintete, élettapasztalata, szívjósága, melyek vonásaikba íródtak, mind-mind beszél nyelvük, leírt soraik helyett is. Nem csoda, hogy az ördög gyűlöli önöket, mocskos váladékát időnként ráköpi reverendájukra, ezzel is próbál ártani. A Mindenható sokkal nagyobb hatalom nála, aki védelmezi őket. Hála néki!

Mind gyakrabban jönnek hozzánk Jehova tanúi, a szektások. Bűnt követek-e el, ha nem engedem be őket a lakásba, és elküldöm? Szerintük aki embertársait gyűlöli, az Jézust gyűlöli, és ahová Jézus betért, ott megvendégelték. Én nem gyűlölöm őket, csak ezekre nem vagyok hajlandó. Vétkezem-e a Jóisten ellen?

Fel vagyok háborodva: gyónni mentem, és a pap nem oldozott fel, még azt is mondta: ne merjek áldozni! És tudja, miért? A szomszéd megmérgezte kedves kutyámat. Meg tudnám ölni érte. Méghogy imádkozzam érte, és fogadjam a köszönését is. Még mit nem! Neki is van macskája, majd megnézheti!

Gyakran esem ugyanabba a hibába, nevezetesen: elkáromkodom magam. Ha munka közben valami nem sikerül, vagy ha nagyon felbosszantanak, már szaladnak is ki a számon a szörnyű szavak. Megbánom én rögtön utána, gyónni is elmegyek, de nagyon elkeserít, hogy nem tudok kilábalni belőle. Már arra is gondoltam, hogy minek gyónjak, úgyis mindig visszaesem a hibámba.

Nem érti meg a saját fiam, hogy magától semmi nincs, kell lennie valakinek! Hallom a tv-ben, egy idős nő nagy okosan elmondja, hogy ő csodálja a világot, hisz a teremtésben, de nem hisz a Teremtőben! Pedig, tanultam filozófiát, a kettő korrelatív fogalom, az egyik feltételezi a másikat. Ilyen értelmetlen az ember?

Feleségemmel arról vitázunk, hogy van-e az embernek szabad akarata? Marika, elragadtatva az Isten jóságától, úgy képzeli, hogy minden, amit teszünk, az Isten műve, és nem az ember szabad akarata. A megmagyarázhatatlan vonzásra gondol, amivel az Isten csalogat bennünket. Én pedig azt mondtam, mindenben ott kell lenni az Isten fönséges ajándékának, szabad döntési jogunknak. Legyen szíves erről írni, mindenki okulására, főként a mienkre.

Harmincöt éve vagyok kántor falun, négy gyermekemet nevelem szűkös fizetésemből. Munkámat sem anyagilag, sem erkölcsileg nem értékelik. Emberi mivoltomban évtizedek óta megaláz a plébános, ő ugyanakkor VW-nel furikázik. Hitemet teljesen elvesztettem. Pályát változtatni nem tudok ötvenöt évesen. Ha fölöslegesek vagyunk, miért nem küldenek el? Nem lelkigyakorlat kell, hanem korrekt védelem a plébánosok túlkapásai ellen.

Mindkét lábam oda. Az egyiket levágták, a másikat lemerevítették. Szép fiatalasszony voltam, most egy roncs! Szegény férjem ápol. Nem is tudom, hogy bír rámnézni. Csak azért nem ölöm meg magam, mert tudom, hogy bűn, meg olyan utálatos az egész. Gyerekünk sincs, semmi értelme az egésznek! Ha Isten lennék, első dolgom lenne elvenni ezt a semmi életemet. Akkor legalább a férjem sem kínlódna velem. Miért büntet minket az Isten?

Az egyik számában olvasva sorait, nagyon elszomorodtam. Hát tökéletesen ki vagyunk szolgáltatva a természet törvényeinek és az emberek kénye-kedvének? Istennek nincs hatalma felettünk, csak elindította az egészet? Akkor kár imádkozni, kár reménykedni, hogy Isten megsegít. Tökéletesen ki vagyunk szolgáltatva a természet és az emberek kegyetlen erőinek!