Huszonéves dolgozó lány létemre fáj, hogy élni kell. Az a nagy gondom, hogy homoszexuális vagyok. Előttem az élet, és semmi célom, semmi, ami igazán érdekelne a szép lányokon kívül. Ez az egyetlen életető elemem.

Nagy gondban vagyok. Öreg édesanyámat nagy nehezen sikerült felvétetni a szociális otthonba. Azóta csak sírdogál, búskomor lett. Igaz, engem is bánt valami belül. De hát mindent megkap az otthonban. Semmi baja nem lesz! Mi pedig végre szabadok leszünk. Az ember nem lehet áldozata az anyjának!

Tizenöt éves vagyok, gimnáziumba járok. A gondok a tanulás körül vannak. No, nem azért, mintha nem jól tanulnék. Ellenkezőleg! A tanulmányi eredményem eddig nagyon jó. A baj szüleimmel, azaz édesanyámmal és nagymamámmal van. Mindig ott kell ülni a könyv fölött, még szombaton is, reggel nyolctól este hétig, s a vasárnapot is az íróasztalnál töltöm. A másik gondom a szentmise, és megint édesanyám és nagymamám. Azt mondják, hogy ott semmi jót nem tanulok, meg hogy a pap nem ad nekem kenyeret, ha odakerülne a sor. Nem értik, hogy ott olyan erők sugároznak át rajtam, amit szavakkal leírni nem lehet. Életem legnagyobb, fő és elmozdíthatatlan célja az Isten szolgálata, a papság. Mióta ezt megtudták, foggal-körömmel húznak vissza, és tiltanak a templomba járástól. Azt is mondják, hogy ha ilyen gondolatok járnak az eszemben, akkor kitagadnak. Hogy miért ilyen kegyetlenek hozzám? Nem tudom. Miért akarják rombadönteni egyetlen életcélomat? Még addig van 4 kemény év! Mit kell tennem, hogy szüleimmel ismét jó legyen a kapcsolatom, és a célomat is véghezvigyem?

Azt szeretném tudni, vétkezem-e azzal, amit nem tudok a parancsolatokba sehová besorolni? Az Egyházzal van ugyanis problémám, nem a Jóistennel. Amit Jézus hirdetett, az soha el nem avul, de az Egyház tanítása sorra elavul. Rengeteg dologban téved a „tévedhetetlen Egyház”. Nem hiszem el, hogy a házasság szentség, ugyanis attól nemhogy kegyelmeket kapnánk, hanem minden bűnömnek az oka. Aki nem él házasságban, akár szentté is válhat – de próbálná meg ezt egy rossz férj mellett! Uram és parancsolóm nem enged el lelkigyakorlatra, még jó, hogy misére elmehetek. De próbáljak neki bármiben is ellentmondani, dühödten rámtámad. Hát még ha a pálinka is besegít neki! Ez a házasság „szentsége” nekem! Muszáj kiönteni keserűségemet, mert idegeim felmondják a szolgálatot. Ilyenkor már csak meghalni szeretnék. Mindennap imádkozom a férjemért is, életemet felajánlottam a családomért, nem tudom, elfogadta-e a Jóisten. Unokáim azóta járnak hittanra, buzgón áldoznak, csak a férjemen nem fog semmi. Templomba nem jön, hogy ő beteg. Nekem is van betegségem, de annál inkább nem mulasztanám el a szentmisét. Még fiatalon elváltam volna tőle, ha nem volnék vallásos, most már késő. Hová menjek öregen, betegen és miben bízzam, mióta nem hiszek a hetedik szentségben? Miért szenvedek?

Városunk fele katolikus, fele református, ezért sok a vegyes házasság. Az ökumenikus szellemben élő családok mind a két vallás istentiszteleteire eljárnak, mindenki a maga módján gyakorolja hitét, amelyben megkeresztelték. Olyat is tapasztaltam, hogy református szentáldozáshoz járul, illetve katolikus úrvacsorát vesz. Szerintem ez helytelen. Önnek mi a véleménye?

Rettentően unalmas az életem. Szeretnék valami újat, valami szebbet találni. Élményt, örömet, valamit, ami igazán elragadott állapotot jelent. Szeretnék igazi színt, gyönyörűséget hozni újból az életembe. Legalább olyat, mint ami annak idején, gyerekkoromban olyan sok örömet szerzett. Valahogyan én ezt az Egyházban, a mostani életemben nem találom meg. Próbálkoztam már nem egy gyülekezettel, találok-e számomra valami új életet, vagy megmaradjak a régi szertartások mellett. Az a kérdés, hogy mit tegyek, hova menjek?

Nem tudom, egyes papok mit akarnak kezdeni a cigányokkal. Hodászon még templomot is építettek nekik. Ezek a jámbor lelkek azt képzelik, hogy nekik sikerül a cigányokat megváltoztatni?

Az élet vége felé járva szomorúan állapítom meg, hogy ha jól meggondolom, kár volt megszületnem. Alig volt valami örömöm az életben. Csak irigyelni tudom azokat, akik halmozták a gyönyörűséget. Nekem semmi sem jutott...

Minden mise tiszta gyötrelem nekem. Nem tudom eldönteni: áldozzak-e, vagy sem? Végül úgy döntök, hogy nem indulok el, amikor csenget a ministráns, a végén meg sajnálom, hogy nem áldoztam. Tessék nekem megírni: mikor teszek jót?

Csoda történt velem a lourdes-i barlangnál. Az egyik kardvirág kezdett egyre tüzesebb vörös színt adni, mintha belül, a virág belsejében neonfény lenne. Akkor döbbentem meg igazán, amikor az erős fény megszűnt. Megértettem, hogy Mária közbenjárására szabadultunk meg elnyomóinktól. (A levél a szovjet hadsereg kivonulása után nem sokkal íródott – a szerk.) Hangsúlyosan kellene erről beszélni, írni. Írtam megfelelő helyre, de azt hiszik, hogy valami megszállott lélek tudatlan fantáziája az egész. Önnél bizonyára megértésre találok.

Érettségi előtt álló lány vagyok. Nem értem, miért ellenzi az Egyház a próbaházasságot? Ha valaki egy életre leköti magát egy másik emberhez, ahhoz nagyon jól kell őt ismernie. Sok olyan házasságot ismerek, ahol szexuális problémák miatt váltak el, mivel ezen a téren nem ismerték egymást, csak később derült ki, hogy nem illenek össze. Nem értem az Egyházat: küzd a válás ellen, de ilyen elavult eszmékkel megakadályozza, hogy jó házasságok jöjjenek létre.

Nem tudok megszabadulni bűneimtől, szenvedélyeimtől, a káromkodástól a részegségig. Annyiszor elhatároztam már, de minden hiába! Mit tegyek?

Nagyon szeretek virrasztani. Úgy szoktam, hogy este kilenctől reggel fel ötig a drága Úr Jézussal együtt vagyok. Imádom, engesztelem áldott, drága szent Szívét. Szeretném a legtöbbet adni, hogy legalább egy parányit vissza tudjunk fizetni megváltó Krisztusunk szeretetéért. Kérdésem ez lenne: Mit tegyek? Milyen imákat mondjak?

Ducikának csúfolnak. Valóban túlsúlyos vagyok. Bár betegre koplaltam magam, alig fogytam valamit. Idegileg is tönkrementem, mert már gúnyos nevetésük miatt sem merek a társaim közé menni. Egyedül érzem magam csak biztonságban, elbújok előlük. Tanácstalan vagyok.

Feleségem minden este fogja magát, és elmegy a misére. Itt hagy egyedül. Én is elmegyek időnként, de azért nem kell folyton a templomot bújni! Csak azt tudnám, mi szerez neki ott akkora örömet, hogy ha valami ok miatt elmarad, alig bírni vele. Már arra is gondoltam, hogy vele tartok, hiszen ráérek, nyugdíjas vagyok, de csak az asszonyoknak van ott helyük. Jó lenne kicsit lebeszélni a feleségemet, bár attól félek, hogy netalán még engem is rábeszél.

Kórházba kell mennem. Ha csak rágondolok, a holmimat pakolgatom, sírok. Úgy érzem magam, mint akit a siralomházba visznek. Tessék már segíteni, hogy ne féljek annyira!

Csodálkozom azon, hogy haragszanak rám, amikor valamit elfelejtek. Igaz, sokszor előfordul. Néha lelkiismeret-furdalást érzek emiatt, de megérthetnék, hogy én ilyen vagyok. Vagy talán mégis baj van velem?

Nem érti meg a saját fiam, hogy magától semmi nincs, kell lennie valakinek! Hallom a tv-ben, egy idős nő nagy okosan elmondja, hogy ő csodálja a világot, hisz a teremtésben, de nem hisz a Teremtőben! Pedig, tanultam filozófiát, a kettő korrelatív fogalom, az egyik feltételezi a másikat. Ilyen értelmetlen az ember?

Pokol az életem az anyósommal! Csak azt nem értem: miért bánik így velem? Mindent megpróbáltam, de nem tudunk kijönni egymással. Mit csináljak?

Amikor megdőlt a kommunista rend, azt gondoltam: most egy nagy-nagy hittérítő munka következik, hiszen negyven évig nem tanították ezt a népet, lesz tennivalójuk a papoknak. De nem történt semmi, csak harangoznak, és várják tétlenül az embereket a templomba.