Olvastam a márciusi számban a papi nőtlenségről írt sorait. Egyáltalán nem értek egyet azzal, amit annak a szegény lánynak válaszolt, aki őszintén bevallotta: fülig szerelmes egy papba. Nem tudom, honnan veszi az atya, hogy könnyebb egy papot elcsábítani, mint bárki mást?! Azt sem értem, miért ítéli el a szerelmes lányt. Őt is megilleti a bűnbocsánat. Ha úgy érzi, vétkezett, elmegy meggyónni, és kész!

A régi szentmisében oly szép volt, amikor az evangélium előtt énekeltük: Jöjj, Szentlélek, Úristen, szentbeszéd után pedig: Hallottuk Isten, a te szent Igédet! Ha nem ettől, akkor más szent énektől áthatotta az ember szívét valami csodálatos érzés. Most az olvasmány után a kántor énekel valamit, amit nem értünk, nem tudunk bekapcsolódni, az evangélium előtt pedig mindig alleluja, valami szöveggel, amit megint nem értünk. Tessék megírni, hogy miért jó ez?

Tizenhat éves vagyok, négyen vagyunk testvérek. Az apukám több mint hét éve nem dolgozik, és csak iszik. Már ötször volt börtönben és kétszer alkoholelvonón. Az anyám is szeret inni, ha berúgnak apuval, mindig verekednek. Amikor kikerültem az iskolából, otthon kellett maradni. Mindennap mostam, főztem, elláttam a jószágokat. Gyakran megvertek, az anyám egy vastag fával kettéhasította a fejemet, apu meg a kutaccsal ütött, anyu késsel szurkált. Kórházba kerültem gyomorvérzéssel, ebből aztán gyomorfekélyem lett. Hat hónapja külön élek, van egy élettársam. Jól kijövünk, de rákényszerültem a lopásra. Nem tudom, mit tegyek. Már többször is megpróbáltam az öngyilkosságot.

Nem szenvedélyes, nagy szerelemmel kezdtük közös életünket, inkább csendes ragaszkodással. Most évek múltával, nagycsaládosan, bátran elmondhatjuk: csak szépült, erősödött a kapcsolatunk. Nagyon sokat változtunk mind a ketten. Az ő türelme, jósága megnyugtatott engem, és nekem is sikerült őt nyitottabbá, vidámabbá tenni. Engem is boldoggá tesz, hogy szerethetem a családomat és ezt bőségesen viszonozzák. Persze velünk is előfordul, hogy félreértjük egymást, ilyenkor nagyon keserves elismerni saját hibáinkat és megtalálni a kivezető utat. Tudom, mindig én akadok fenn valami apróságon, ami akkor nagyon bánt, csak később látom, mily jelentéktelen. Biztosan jót tenne, ha többet lehetnénk együtt. Néha áldás egy betegség, amikor jobban figyelünk egymásra, megbeszéljük, mi foglalkoztatja a másikat. A gyermekkori feltétlen hitemet régen elvesztettem, de az eskü szövegét nagyon komolyan vettem és a gyerekek születésekor kezdtem egyre nyugtalanabb lenni. Hogyan fogjunk hozzá „keresztény nevelésükhöz”? Nehezítette a dolgot, hogy férjemet egyáltalán nem nevelték vallásosan, de mindig tisztelte az enyémet, és egyre többször jött velünk szentmisére, kért tőlem magyarázatot. Kénytelen voltam utánanézni, olvasni. Egy baráti család jó példája tetézte ezeket. Felnőtt hitemet őszinte, mély érzéssé segíti az a felismerés, hogy Isten legfontosabb tulajdonsága végtelen szeretete. Hosszas készülődés után ezért fogtam tollat: ha valakiben megérett a szándék Isten keresésére, Ő azonnal „válaszol”, csak nyitott szívvel kell fogadni. Csodálatos érzés hinni. Soha nem vagyunk egyedül, csak őszintén kell akarnunk, hogy belépjen az életünkbe.

Mit szól atya a mai fiatalokhoz? Én csak botránkozom rajtuk, és kétségbeesem, amikor a jövőre gondolok! Ezek oly könnyelműek, oly hitetlenek, nem tudnak semmit abból, hogyan illik viselkedni. Mintha csak arra születtek volna, hogy bosszantsanak mindenkit, főként az öregeket! Tessék őket jól megdorgálni, ne felejtsék el!

Önök szünet nélkül prédikálják: szeretni, mindenkihez jónak lenni! Ez a legfontosabb! De engem állandóan becsapnak, átráznak! Már bocsánatot kérek, de az a kereszténység, hogy hülyét csináljanak az emberből, jó bolondja legyek mindenkinek?

Dühít az anyák napja! Gyerekek állnak kezükben virággal, meghatottan, az anyákat ünnepelve. De hol vannak az apák? A válasz sokszor e kérdésre: mit ünnepeljünk rajtuk?! Az ivást, a durvaságot? Az anyák gyöngédek, becézgetik gyermeküket. De az édesapáknak meg kell felelniük a szigorú apaképnek. Ők nem lehetnek kedvesek. Minden gyereknek szeretnie kell az anyját, de az apáktól rettegniük kell! Pedig sok gyerek inkább az apjához húzódna. Miért szorítjuk ki gyermekeink életéből a szerető édesapát? És vajon miért csak titokban lehetnek érző szívű férfiak? Szeretném egyszer azt is látni, hogy a képeken az édesapa öleli magához gyermekét. Ne csak azt mondják áhítattal a gyermekek: szeretlek, édes, drága, jó anyám, hanem azt is, szeretlek, édes, drága, jó apám!

Kérdem, hogy miért mellőzi az Egyház azokat a mozgáskorlátozottakat, akik hívást éreznek a szívükben a szerzetesi életre? Jézus mindenkit befogadott barátai, követői közé, legyen beteg vagy egészséges! Mi zárt ajtóba ütközünk. Miért?

Gyakran esem ugyanabba a hibába, nevezetesen: elkáromkodom magam. Ha munka közben valami nem sikerül, vagy ha nagyon felbosszantanak, már szaladnak is ki a számon a szörnyű szavak. Megbánom én rögtön utána, gyónni is elmegyek, de nagyon elkeserít, hogy nem tudok kilábalni belőle. Már arra is gondoltam, hogy minek gyónjak, úgyis mindig visszaesem a hibámba.

Meghalt a nagyfiam. Éjjel-nappal siratom. Naponta kétszer is kimegyek a temetőbe. Mindig a legfrissebb és legdrágább virágokkal borítom. Nagyon szép, drága síremléke van. Lássák, hogy én szeretem őt a legjobban. A többiek érzéketlenek, az uram is. Nyugodjak bele Isten akaratába. Hogy lehet ebbe belenyugodni? Ő csak imádkozik. Idegesít a nyugalma. Nem elég a bánatom? Ő nem is szerette a fiunkat! Ugye nekem van igazam mindenben?

A rendszerváltást, 1989-et követően annyit írtak a hittanról: milyen jó, hogy szabadon, iskolában lehet tanítani! Nekem nem tetszett ez a változás. Addig a fiam alig várta, hogy hittanra mehessen. Jó barátságban volt a tisztelendő úrral. Oly barátságos, meghitt helyiségben tartották az órát. Most egy fiatal leány tanítja, az iskola agyonunt falai között. Nem jó ez sehogy!

Miért nem szereti, becsüli a Szentírást a Katolikus Egyház, mint a reformátusok, evangélikusok, hiszen akárhogyan is nézzük: az Isten szava!

Rettentően unalmas az életem. Szeretnék valami újat, valami szebbet találni. Élményt, örömet, valamit, ami igazán elragadott állapotot jelent. Szeretnék igazi színt, gyönyörűséget hozni újból az életembe. Legalább olyat, mint ami annak idején, gyerekkoromban olyan sok örömet szerzett. Valahogyan én ezt az Egyházban, a mostani életemben nem találom meg. Próbálkoztam már nem egy gyülekezettel, találok-e számomra valami új életet, vagy megmaradjak a régi szertartások mellett. Az a kérdés, hogy mit tegyek, hova menjek?

Egyedül vagyok, egészségem sem a legjobb, nincs semmi különösebb célom ebben az életben. Nem tudom: bűn-e ez az erős vágy bennem az elmúlás után?

Plébánosunk aránylag fiatalon meghalt. Szegény mindig szomorú volt, mert majdnem üres templomban misézett. Holtfáradtnak látszott. Villámcsapásként ért bennünket, hogy nem kapunk új papot. Mentünk a püspökhöz, miért minket büntetnek? Eddig nem is gondoltuk, hogy ennyire hiányozna a pap! Mi itt a megoldás?

Karácsony táján könnyebben megnyílik pénztárcánk: nemcsak a boltokban hagyunk több pénzt, de hamarabb adunk a koldusnak is. De mindenkinek nem jut... S mit tegyünk azzal, akiről szinte biztosan tudjuk, hogy valamilyen hamis ürüggyel kér tőlünk adományt? Mit tegyünk, hogy utólag ne bántson a lelkiismeret?

Egy özvegy férfi írja: A kórházban megismerkedtem egy betegtársammal. Elmondtam neki, hogy nincs hozzátartozóm, csak egy családi házam. Felajánlotta segítségét. Aláíratott velem egy papírt. Amikor hazakerültem, követeltek rajtam másfél millió forintot, vagy a házam kétharmad részét. Én ezt a hajlékot sem pénzért, sem ígéretért oda nem adom senkinek! Egy korábbi újságíró rafinált gonoszsága ily módon elvette egy lerokkant ember féltett javait! Segítsenek! Majd 70 évet éltem abban a házban!

Nagymamám gyakran emlegeti: életében hányszor elvégezte a nagykilencedet, s ez milyen nyugalmat ad neki. Szégyellem megkérdezni tőle, hogy mi az? Várom az atya válaszát!

Annyit hallottam fiatalkoromban a békés, nyugodt öregkorról. Most, hogy már benne vagyok, nem érzek mást, mint nyomorúságot. Én rontottam el valamit? Hogyan kellene elviselni vénségemet?

Mindkét lábam oda. Az egyiket levágták, a másikat lemerevítették. Szép fiatalasszony voltam, most egy roncs! Szegény férjem ápol. Nem is tudom, hogy bír rámnézni. Csak azért nem ölöm meg magam, mert tudom, hogy bűn, meg olyan utálatos az egész. Gyerekünk sincs, semmi értelme az egésznek! Ha Isten lennék, első dolgom lenne elvenni ezt a semmi életemet. Akkor legalább a férjem sem kínlódna velem. Miért büntet minket az Isten?