A gyónástól félek, reszketek. Nem vagyok képes elhatározni magam, pedig tudom, nagy szükségem van rá, és jó is lenne!

Magas rangú hivatalnok voltam, segítettem mindenkin, tisztelettel vettek körül. Nyugdíjas lettem, nevem mellől elmaradt mindenfajta beosztásom. Erről azok nem tehetnek, akikkel dolgoztam, de az már fáj, hogy észre sem vesznek, nem köszönnek, meg sem látogatnak. Kár volt jónak lenni, törni magam az emberekért egy életen át. Egy senki lett belőlem életem végére!

Tanulmányozom a Jézus szentséges Szívéről szóló könyvecskét. Azt befejezve előveszem a Fausztina nővértől származó imafüzetet az Isteni Irgalmasságról. Nem tudom eldönteni, miért kellett két különféle tanítást közreadni, amikor én egynek látom őket. Kérem, hogy értelmezze nekem mindkettő lényegét, hogy segítségével világosan tudjak látni!

Nagy gondom: kövér vagyok. Nem tudok lefogyni, hiába minden, nem tudom megállni, hogy ne egyek. Engem még a levegő is hizlal, a mozgás sem esik jól. Nagyon fáradtnak és fásultnak érzem magam. Súlyfölöslegem lelkileg még több gondot okoz. Egyre rosszabbul viselkedem társaságban. Haragszom magamra, hibáztatom és bántom édesanyámat, mert ő hizlal. Neheztelek már a Jóistenre is, hogy ilyen ducinak teremtett. Teljesen kétségbeejtő a helyzetem. Hogy fogok így férjhez menni? Mit tegyek?

Karácsony táján könnyebben megnyílik pénztárcánk: nemcsak a boltokban hagyunk több pénzt, de hamarabb adunk a koldusnak is. De mindenkinek nem jut... S mit tegyünk azzal, akiről szinte biztosan tudjuk, hogy valamilyen hamis ürüggyel kér tőlünk adományt? Mit tegyünk, hogy utólag ne bántson a lelkiismeret?

Hogyan lehet az olyan pap méltó a hivatásához, amelyik a szemembe vágja, hogy halálomat kívánja?! Hogyan hallgassam az Igét az ő szájából, hogyan gyónjak, áldozzak nála? Kíváncsian várom a lelkiatya válaszát.

Megkereszteltettük az unokámat, de min mentem keresztül addig! Elgyalogoltam a plébániára. Amikor kiderült, hogy a nagymama vagyok, megmondta a plébános, hogy csak a szülővel áll szóba. Legyen neki igaza, elmentem a lányommal. Tőle azonnal kérte a személyi igazolványát. Abból írta ki az adatokat, mintha egy érettségizett nő nem tudná azokat. Az is baj volt, hogy lányomék nem esküdtek templomban. Hangoztatta, hogy jó lenne pótolni az esküvőt. A plébános urat az is érdekelte, hogy az idősebb, 8 éves testvér jár-e hittanra? Persze, hogy nem, hiszen úgyis túlzsúfolt szegény gyerek minden napja. De meg kellett ígérni, hogy beíratják, különben nem hitte el, hogy a kicsit vallásosan fogják nevelni. Amikor megtudta, hogy nincs megkeresztelve, akit keresztanyának akartunk, nem írta be, kereshettünk másikat! Mindez még nem volt elég: keresztelési megbeszélésre is el kellett menni. Még egy tortúra, amikor sütni, főzni kellett volna otthon. Minek egy keresztelés körül ekkora hercehurcát csinálni, szegény nagymamát és szülőt így megkínozni? Inkább örülnének, hogy megkereszteltetjük a gyereket!

Városi fiú vagyok, vallási dolgokban elég járatlan. Egyik barátom meghívott a falujába búcsúra. Kíváncsi voltam: mi az? Délelőtt beszélgettünk, kártyáztunk, majd következett az ünnepi ebéd. Azután kimentünk a főtérre, ahol sok sátor, ringlispíl állt, és harsogott a zene. Vettem ajándékot a családtagjaimnak. Mondták, hogy így illik. Vacsoráztunk, iszogattunk, táncoltunk. A késő esti busszal mentem haza – félig részegen. Útközben elgondolkodtam rajta: nyilván nem csak ennyiből áll a búcsú. Ön, mint pap, mit mondana nekem erről?

Nagy gondban vagyok. Öreg édesanyámat nagy nehezen sikerült felvétetni a szociális otthonba. Azóta csak sírdogál, búskomor lett. Igaz, engem is bánt valami belül. De hát mindent megkap az otthonban. Semmi baja nem lesz! Mi pedig végre szabadok leszünk. Az ember nem lehet áldozata az anyjának!

Csupán egyetlen mondatra várok választ: miért van az, hogy minden, ami igazán kellemes, az bűn?

Nagyon szívesen járok a hajnali misékre. Azt szeretném megkérdezni, mi az oka annak, hogy a „rorátét” vagyis a hajnali szentmiséket nem 5 órakor tartják, hanem 6-kor. A hajnali időpont 5-kor van. Mily’ csodálatos lenne karácsony előtt, adventben, télen a hajnal ébredésekor ballagni a misékre, taposni a hófehér havat, gyönyörködni a kora reggeli ébredésben, az Isten alkotta szépséges tájban!

Öregember vagyok. Állandóan a múltamon jár az eszem, ami egy életen keresztül történt velem, amit tettem, mondtam, s nem tudok megnyugodni. Sok minden bánt. Utólag már nem tudok mit kezdeni az életemmel.

Az a panaszom, hogy nem tudok imádkozni. Régebben olyan igazán, szívből mondtam a rózsafüzért, a többi imát. Most azon kapom magam, hogy egészen másra gondolok, sőt el is alszom rajta. Segítséget kérek az atyától, hogy mit tegyek? Vagy nem is lehet változtatni ezen?

Plébánosunk aránylag fiatalon meghalt. Szegény mindig szomorú volt, mert majdnem üres templomban misézett. Holtfáradtnak látszott. Villámcsapásként ért bennünket, hogy nem kapunk új papot. Mentünk a püspökhöz, miért minket büntetnek? Eddig nem is gondoltuk, hogy ennyire hiányozna a pap! Mi itt a megoldás?

Elhúzódom az emberektől, magamban sokat kesergek, sokszor azt sem tudom, hogy miért? Már az arcomról is lerí a keserűség. Tanácsot kérnék: hogy lehetnék vidám?

Mélyen vallásosan neveltek, és még ma is, 58 évesen, iparkodom vallásom szerint élni. Már tíz éve eljárok magyar népdalokat énekelni, és emiatt sokan méltatlankodnak ellenem, mondván, hogy lehet összeegyeztetni ezt a két utat olyannak, aki naponta járul a szentáldozáshoz? Igazuk van az ellenem szólóknak? Ha igen, abbahagyom a népdaléneklést, csak Istennek és a napi munkámnak élek ezután. Én az éneklésemet is Istennek ajánlottam.

El nem tudom képzelni, miért oly fontos vasárnap misére menni. Hogy létezik az, hogy halálos bűn, ha elmulasztom? Pedig otthon jobban tudok imádkozni, mint a templomban.

Úgy érzem, hogy csúszok lefelé. Csupa kísértés, bűn van a lelkemben. Semmi lángolás, semmi tűz nincs az életemben, csak keserűség.

Hét éve nem voltam gyónni. Valamikor napi áldozó voltam. Most irtózom a gyónástól. Főbűnöm, hogy nem vagyok elég alázatos. Képtelen vagyok a plébánosunk viselkedését elfogadni. Nem tudom elfelejteni azt a sok keserűséget, amit falummal együtt miatta szenvedtem. Atyám, ezek után jogom van-e gyónni?

Gyönyörű, háromszintes házat építettünk. Két évig majdnem beleőszültem az anyagbeszerzésbe, majd’ beleszakadtam a munkába! Képzelje el: mire elkészült, nincs kinek lakni az új házban: feleségem itthagyott, magával vitte mindenemet, a két gyereket. Összeállt valakivel. Most nézhetem egyedül az üres lakást. Később esetleg el kell távoznom albérletbe, és fizethetem hűtlen feleségemnek fizetésem jó részét. Nem értem ezt a helyzetet!