Mindig érdeklődéssel várom újságjukat, csak a címével: „Új Misszió” nem tudok kibékülni. Elnézem azt a sok kifejező, érdekes újságcímet a katolikus sajtóban is: Távlatok, Vigília, Igen, Jel, A Szív, Zászlónk, de ez az Új Misszió nem sokat mond. Valami kiáltó címet kellett volna adni, amit látva, azonnal megveszik. Ezen elsiklik a szem. Tudom, most már nem lehet rajta változtatni, de legalább megírtam a véleményem.

Nagy kérésem lenne: legyen már végre csend templomainkban, különösen a szentmiséken. Ez az imádság háza, ahol az ember szeretne megnyugodni. És mi van? A babák sírnak, a kisgyerekek járkálnak. Miért hozzák el a szentmisére az anyák gyerekeiket? Az idegeim már teljesen kikészültek. Legalább egy mise lenne, ahonnan kitiltanák a kisgyermekes anyákat! Vagy én maradjak el a szentmiséről? Legyen szíves támogatni kérésemet, orvosolni panaszomat. Örökké hálás leszek!

Megdöbbenve olvastam pályázati felhívásukat „A jókedvű Jézus” grafikus ábrázolására. Kérdem, hol olvashatok a Szentírásban nevető, kacagó, hahotázó Jézusról? Bizonyos, hogy a lakomákon, a kánai menyegzőn kedves, vidám volt, de nevető, kacagó, pláne hahotázó Jézust ki tudna elképzelni? Micsoda tiszteletlenség Jézus ilyfajta ábrázolása!

Nem bírom megállni, hogy ne tegyem szóvá: hogyan engedhetik meg, hogy civil ember kezébe vegye a Szentostyát, még akkor is, ha egy püspök erre felhatalmazta őt? Miközben a pápa megerősítette, hogy a római katolikus papoknak továbbra is kötelező a cölibátus, miért csodálkoznak, hogy csökken a papi hivatás iránti vonzalom, ha azt látják, hogy a világi élet – feleség, gyermek, család – örömeit élvező ember is ugyanúgy kezébe veheti a Szentostyát, mint azok, akik erre tették fel az életüket? Miért gondolják, hogy az a 4–5 szerepelni vágyó ember azzal nyújtja a legnagyobb segítséget a papnak – aki kétségtelenül elfoglalt ember és igen sok munkája van –, ha segít megáldoztatni az átlagosan 30–35 főt?

Életem pokol, tele gonddal, szívet tépő fájdalommal, állandóan könnyeimmel küszködöm. Meddig bírom még ezt a több emberre méretezett keresztet cipelni, amit vinnem kell? Imádkozom, imádkozom, e nélkül már nem élnék, amennyi nélkülözésen keresztülmentem. Tanácsot kérek öntől, mitévő legyek?

Nem értem, hogy változhatnak az Egyház törvényei és rendeletei? Amikor én piarista gimnáziumba jártam, még halálos bűnt követett el, aki pénteken húst evett! Most már ez nem érvényes. Ha valaki szentáldozás előtt evett vagy csak vizet is ivott, nem áldozhatott, most csak egy óra a szentségi böjt! (...) Azt is tanították, hogy a szentmise szövege latin. Ez nem változhat, mert a latin régi nyelv. Ma már ez sincs érvényben. A szentmise rendje is erősen megváltozott. (...) Jézus azt mondta: „Nem megváltoztatni jöttem a törvényeket!” – mégis megváltoztatják. (...) A pápa hit és erkölcs dolgában tévedhetetlen! Akkor melyik pápa tévedett, aki elrendelte, vagy aki a fenti halálos bűnöket eltörölte?

Nem értem a miséző papokat! Mi, hívek már majdnem kívülről tudjuk a szöveget, ő meg csak olvassa, olvassa és ránk sem néz! Ennyire képtelen megtanulni, ennyire nem érdeklik a hívek?

Elhúzódom az emberektől, magamban sokat kesergek, sokszor azt sem tudom, hogy miért? Már az arcomról is lerí a keserűség. Tanácsot kérnék: hogy lehetnék vidám?

Dühít az anyák napja! Gyerekek állnak kezükben virággal, meghatottan, az anyákat ünnepelve. De hol vannak az apák? A válasz sokszor e kérdésre: mit ünnepeljünk rajtuk?! Az ivást, a durvaságot? Az anyák gyöngédek, becézgetik gyermeküket. De az édesapáknak meg kell felelniük a szigorú apaképnek. Ők nem lehetnek kedvesek. Minden gyereknek szeretnie kell az anyját, de az apáktól rettegniük kell! Pedig sok gyerek inkább az apjához húzódna. Miért szorítjuk ki gyermekeink életéből a szerető édesapát? És vajon miért csak titokban lehetnek érző szívű férfiak? Szeretném egyszer azt is látni, hogy a képeken az édesapa öleli magához gyermekét. Ne csak azt mondják áhítattal a gyermekek: szeretlek, édes, drága, jó anyám, hanem azt is, szeretlek, édes, drága, jó apám!

Megtaláltam az igazit! Elhatároztuk, hogy összeházasodunk, csak az a probléma, hogy nincs megkeresztelve. Nagyon szeretjük egymást, de hallani sem akar a vallásról. Ettől függetlenül lehet templomi esküvő? Én nagyon szeretném, mert mindig vallásos voltam.

Sokszor hallom, ahogyan a papok imádkozzák nagybetegek gyógyulásáért: „A testi betegségek és csapások ostorai atyai kezedből származnak, mivel akaratod nélkül hajunk szála sem eshetik le.” Az egész szöveg ellen tiltakozik bennem valami. Minden rossz az Istentől származik? Hogy van ez az egész imádság? Igaz ez? Ne haragudjon, hogy ilyesmit kérdezek, de jó lenne tisztán látni.

Kórházban voltam. Ott a vallásos betegek így biztatták magukat: a szenvedőké és tűrőké a mennyek országa! Ezt imádkozva a súlyos beteg is megnyugodott. Kérem, legyen szíves megmagyarázni ennek a mondatnak tartalmát, hátha nekem is erőt ad!

Rettentően unalmas az életem. Szeretnék valami újat, valami szebbet találni. Élményt, örömet, valamit, ami igazán elragadott állapotot jelent. Szeretnék igazi színt, gyönyörűséget hozni újból az életembe. Legalább olyat, mint ami annak idején, gyerekkoromban olyan sok örömet szerzett. Valahogyan én ezt az Egyházban, a mostani életemben nem találom meg. Próbálkoztam már nem egy gyülekezettel, találok-e számomra valami új életet, vagy megmaradjak a régi szertartások mellett. Az a kérdés, hogy mit tegyek, hova menjek?

Megbotránkozva láttam a Keresztény Életben a Szerencsejáték Rt. húsvéti jókívánságát. A keresztény ember nem a szerencsében, hanem az isteni gondviselésben bízik! Katolikus újság ne vállaljon ilyen hirdetést, bármennyit is fizessenek érte!

Komoly szenvedésben soha nem volt részem. Kisebb fejfájás adódott, de semmi egyéb. Rettenetesen félek, hogyan fogom kibírni, ha valamikor nagyon meg kell kínlódnom! Pedig tudom, nem valószínű, hogy kikerülöm. Mit tegyek most, hogy annak idején tudjak szenvedni?

Szeretnék komoly lelki életet élni. Tudom, hogy ez lelki vezető nélkül nem megy. Papunk agyon van terhelve. Kereshetek-e egy férfit vagy nőt, aki az Isten felé vezető úton segítségemre van?

Súlyos szívbeteg vagyok, s egyre jobban szenvedek. A legkisebb mozdulatra, pár lépés után már befulladok, mindenem fáj. Bírhatatlan az életem. Miért nem vállalják az orvosok a szívműtétemet? Nem mindegy, ha meghalok műtét közben? Vagy tehetek valamit, hogy megrövidítsem kegyetlen életemet? Lassan már gondolkodni sem tudok.

Kedves paptestvérem! Kórházi lelkész voltam. Szentmise után felküldtek egy férfihez az intenzív osztályra. Szegény, valóban az élet és halál küszöbén kínlódott, de minden könyörgésem ellenére megtagadta a szentgyónást, szentáldozást. Életem legszomorúbb emléke ez. Hogy juthat el egy ember ide?

Olyan bajban vagyok: nem tudom, hogy szólítsam meg papjainkat. Az egyik plébános, a másik esperes, van tanácsos, apát, prépost, természetesen püspök, érsek és így tovább! Nevetséges, ha túltitulálom, sértő, ha lefokozom. Mit tegyek?

A tévéhíradókban csodálkozva és bosszankodva látom, hogy a bűnöző arcát eltakarják, vagy elmosódott képpel felismerhetetlenné teszik. Szeretnék jól a szemébe nézni a gazembernek, de nem láthatom. Miért illeti meg őt ez a nagy kedvezmény?