El nem tudom képzelni, miért oly fontos vasárnap misére menni. Hogy létezik az, hogy halálos bűn, ha elmulasztom? Pedig otthon jobban tudok imádkozni, mint a templomban.

Mind többet hallom: megyünk virrasztani! Hogyan találták ki ezt az új dolgot? Mire jó az egész? Talán nem tudnak aludni? Avagy nem képesek nappal eleget imádkozni?

Napi áldozó vagyok. Úgy szeretnék valami melegséget érezni, valami érezhetőt, amikor az Úr Jézust magamhoz veszem. Semmit sem tapasztalok. Mit tegyek, hogy ne csak a lelki szárazság jusson nekem?

Fülig szerelmes vagyok egy jóképű, fiatal papba. Nem tudom, miért kell őket kínozni!

Fel vagyok háborodva! Gyónni mentem, de a pap nem oldozott fel. Nem járatom a gyerekeimet hittanra, hiába nógatott, meg sem ígértem neki. Mondta, hogy ne is próbáljak megáldozni, mert halálos bűnben élek. Az ilyen papot nem szabad beengedni a gyóntatószékbe!

Rendszeres templombajáró vagyok. Sokszor foglalkoztat a kérdés, hogy miért kell gyónnom, amikor a mise alatt közösen megbánjuk bűneinket.

Egy idegosztályon kezelt leány írja: Úgy érzem, hogy katolikus testvéreim nem fogadnak be maguk közé. Legjobb esetben azt mondják, hogy jót kívánok, meg hogy szeretlek. Nem is törődnek velem. Ez a magány nagyon gyötrelmes. Múltkor az engesztelő szentórán imádkoztak értem, de akkor is egyedül hagytak. A barátnőm, aki szintén katolikus, olyan megjegyzéseket tett, hogy nincs rád szükség, meg hogy add oda az életed, és maradjál az „intézetben”. Tudom, hogy nem maradok kórházi kezelt, s azt is, hogy rám szükség van, és nem akarok lemaradni semmiről. Idővel nagyon szeretnék családot alapítani.

Berúgtam. Csúnyán összevesztem a faterommal, lekáromkodtam, megütöttem. Ő erre kirúgott. Most azután hajléktalan és munkanélküli lettem. Mit tegyek? Azon csodálkozom, hogy ő még ezek után templomban jár, sőt, áldozik.

Húszéves voltam, amikor kétségbeesett kérdéssel térdeltem gyóntatóm elé: Bűnöm gyümölcsét élvezem, és édesnek találom. Megértem Isten ajándékaként azt a kort, amikor már hazavágyom Egyházanyám ölére. De még most is hitványul gyónok. Hová álljak mindaddig, amíg a gyermeki, maradéktalan engedelmességre meg nem térek? Aki ilyet mond vagy kérdez, annak a lelkipásztor azt feleli: Kifelé, tisztátalan!

Eddig jót nevettem, amikor vicceltek: a plébános úr olyan, mint a Jóisten – láthatatlan. De most már bosszant. Fiam esküvőre készül, be kellett szereznem a keresztlevelet a plébánián. Csak harmadszorra találtam otthon a papot, de akkor is indulófélben volt. Nevetve mondta, milyen szerencsém van, hogy nem öt perccel később jöttem. Nem lehet ezen a vonalon rendet teremteni?!

Nem szenvedélyes, nagy szerelemmel kezdtük közös életünket, inkább csendes ragaszkodással. Most évek múltával, nagycsaládosan, bátran elmondhatjuk: csak szépült, erősödött a kapcsolatunk. Nagyon sokat változtunk mind a ketten. Az ő türelme, jósága megnyugtatott engem, és nekem is sikerült őt nyitottabbá, vidámabbá tenni. Engem is boldoggá tesz, hogy szerethetem a családomat és ezt bőségesen viszonozzák. Persze velünk is előfordul, hogy félreértjük egymást, ilyenkor nagyon keserves elismerni saját hibáinkat és megtalálni a kivezető utat. Tudom, mindig én akadok fenn valami apróságon, ami akkor nagyon bánt, csak később látom, mily jelentéktelen. Biztosan jót tenne, ha többet lehetnénk együtt. Néha áldás egy betegség, amikor jobban figyelünk egymásra, megbeszéljük, mi foglalkoztatja a másikat. A gyermekkori feltétlen hitemet régen elvesztettem, de az eskü szövegét nagyon komolyan vettem és a gyerekek születésekor kezdtem egyre nyugtalanabb lenni. Hogyan fogjunk hozzá „keresztény nevelésükhöz”? Nehezítette a dolgot, hogy férjemet egyáltalán nem nevelték vallásosan, de mindig tisztelte az enyémet, és egyre többször jött velünk szentmisére, kért tőlem magyarázatot. Kénytelen voltam utánanézni, olvasni. Egy baráti család jó példája tetézte ezeket. Felnőtt hitemet őszinte, mély érzéssé segíti az a felismerés, hogy Isten legfontosabb tulajdonsága végtelen szeretete. Hosszas készülődés után ezért fogtam tollat: ha valakiben megérett a szándék Isten keresésére, Ő azonnal „válaszol”, csak nyitott szívvel kell fogadni. Csodálatos érzés hinni. Soha nem vagyunk egyedül, csak őszintén kell akarnunk, hogy belépjen az életünkbe.

A régi szentmisében oly szép volt, amikor az evangélium előtt énekeltük: Jöjj, Szentlélek, Úristen, szentbeszéd után pedig: Hallottuk Isten, a te szent Igédet! Ha nem ettől, akkor más szent énektől áthatotta az ember szívét valami csodálatos érzés. Most az olvasmány után a kántor énekel valamit, amit nem értünk, nem tudunk bekapcsolódni, az evangélium előtt pedig mindig alleluja, valami szöveggel, amit megint nem értünk. Tessék megírni, hogy miért jó ez?

Érettségi előtt álló lány vagyok. Nem értem, miért ellenzi az Egyház a próbaházasságot? Ha valaki egy életre leköti magát egy másik emberhez, ahhoz nagyon jól kell őt ismernie. Sok olyan házasságot ismerek, ahol szexuális problémák miatt váltak el, mivel ezen a téren nem ismerték egymást, csak később derült ki, hogy nem illenek össze. Nem értem az Egyházat: küzd a válás ellen, de ilyen elavult eszmékkel megakadályozza, hogy jó házasságok jöjjenek létre.

A gyónástól félek, reszketek. Nem vagyok képes elhatározni magam, pedig tudom, nagy szükségem van rá, és jó is lenne!

A fiúmmal együtt szoktunk aludni. Elhatároztuk, hogy csak az esküvő után leszünk egymásé, de addig is ezt a közelséget megengedjük magunknak. Tessék elképzelni, a gyóntató pap nem oldozott fel! Mindenáron rá akart beszélni, hogy hagyjuk abba ezt az egészet. Nem engedem, hogy valaki beleszóljon az életembe. Másik fiúm is volt már, azzal sem történt semmi tragédia. Elment és kész. Többet az a pap nem lát! Tessék megírni, mi az atya véleménye?

Tessék rajtam segíteni! Majd’ kitör a frász, annyira félek! Van, amikor meg tudom mondani pontosan, hogy mitől, máskor pedig csak úgy általában reszketek a jövőtől. Legtöbbször az egész hét eszemben van, ami következik. Úgy érzem, hogy tökéletesen tehetetlen vagyok a rám váró feladattal szemben. Úgy tudom irigyelni azokat, akiket nem izgat semmi, és minden sikerül nekik. Én már előre remegek, a végén mégis teljes a kudarc.

Nem értem, miért áldozat a szentmise, és hogyan lehet azt mondani, hogy Jézus minden szentmisében megismétli kereszthalálát. Tessék engem felvilágosítani!

Hallom az országházi tévéközvetítésből, hogy az új kormány, miniszterelnökével az élén, letette az esküt. (A cikk 2004-ben, az MSZP–SZDSZ kormány hivatalba lépése után íródott – a szerk.) Figyelek minden szóra: Isten neve elő sem fordul. A végén sem, hogy: „Isten engem úgy segéljen!” Eddig úgy tudtam, hogy az eskünél Istent hívjuk tanúbizonyságul. Ők, akik Isten nevét ki sem ejtik, mégis esküsznek?

Tanulmányozom a Jézus szentséges Szívéről szóló könyvecskét. Azt befejezve előveszem a Fausztina nővértől származó imafüzetet az Isteni Irgalmasságról. Nem tudom eldönteni, miért kellett két különféle tanítást közreadni, amikor én egynek látom őket. Kérem, hogy értelmezze nekem mindkettő lényegét, hogy segítségével világosan tudjak látni!

Közel tíz éve vagyok özvegy. Két gyermekem van, unokám. Egyedül élek. Egyre jobban úgy érzem, hogy üresek a hétköznapjaim. Most lenne egy férfi, aki tizenegy éve özvegy, és hasonló a sorsa. Bűnhődnék-e Isten előtt, ha esetleg házastársi kapcsolatot létesítenénk? Mehetnék-e vasárnaponként Isten Szent Testét magamhoz venni?