Akár a múltat, akár a jelent nézem, azt látom, hogy a Katolikus Egyházat állandóan bántják. Nem tudom megérteni, miért. Hiszen szünet nélkül csak a szeretetet hirdeti és gyakorolja.

Mondja, miért utálják annyira a fiatal papok az öregasszonyokat, akik pedig a legbuzgóbb hívek? Ők adják össze az adományokat. A mi papunk is kerüli az öregeket. Ne mondja: sok a dolga, mert a fiatalokkal nagyon szívesen időz. Azt hiszem, meg is fejtettem a talányt: csak az öregasszonyok mennek gyónni, tehát őket csak a bűneikről ismeri. Ha szóba állna velünk, kiderülne néha egy kis jó is rólunk. Hallottam, hogy a fiataloknak így beszélt az öregasszonyokról: a szentfazekak. Miért? Jobb az, aki csak néha megy el a templomba, a férfiakról nem is szólva: tőlük felkopna az álla a plébános úrnak.

Kórházban voltam. Ott a vallásos betegek így biztatták magukat: a szenvedőké és tűrőké a mennyek országa! Ezt imádkozva a súlyos beteg is megnyugodott. Kérem, legyen szíves megmagyarázni ennek a mondatnak tartalmát, hátha nekem is erőt ad!

Húszéves voltam, amikor kétségbeesett kérdéssel térdeltem gyóntatóm elé: Bűnöm gyümölcsét élvezem, és édesnek találom. Megértem Isten ajándékaként azt a kort, amikor már hazavágyom Egyházanyám ölére. De még most is hitványul gyónok. Hová álljak mindaddig, amíg a gyermeki, maradéktalan engedelmességre meg nem térek? Aki ilyet mond vagy kérdez, annak a lelkipásztor azt feleli: Kifelé, tisztátalan!

Gyönyörű, háromszintes házat építettünk. Két évig majdnem beleőszültem az anyagbeszerzésbe, majd’ beleszakadtam a munkába! Képzelje el: mire elkészült, nincs kinek lakni az új házban: feleségem itthagyott, magával vitte mindenemet, a két gyereket. Összeállt valakivel. Most nézhetem egyedül az üres lakást. Később esetleg el kell távoznom albérletbe, és fizethetem hűtlen feleségemnek fizetésem jó részét. Nem értem ezt a helyzetet!

Harmadikos gimnazista vagyok. Már 4. osztályos korom óta pap szeretnék lenni mindenáron. Probléma csak akkor merült fel, amikor fellapoztam az Egyházi Törvénykönyv 1041. kánon 6. pontját. Eszerint nem lehet pap, aki a szent rend gyakorlásával járó cselekményt végzett úgy, hogy nem vette fel az illető rendet. Én pedig már pár éve „misézek”, vagyis csak utánzom a szentmisét. Igaz, amikor ezt olvastam, rögtön felhagytam a misézéssel. Remélem még nem késő, hogy ez akadály ne legyen majd a felszentelésemhez. Vagy már késő? Ha igen, akkor most mit tegyek? Mindenféleképpen pap szeretnék lenni. Teljesen kutyaszorítóban vagyok, kérem, segítsen rajtam!

Özvegyasszony vagyok. Tehetetlen. Hogy létezik az, hogy senki sem segít rajtam? Bárkit kérek, nem ér rá, sok dolga van, fáradt. Ha mégis jön, nincs benne köszönet, morog, hogy elmarad ez, meg az. Még saját gyermekem is így tesz. Inkább nem szólok senkinek.

Foglalkozva Kis Szent Teréz életével, nem értem, hogyan létezik az, hogy élete vége felé testileg is, lelkileg is nagyon szenved. Ugyanakkor naplójában a legszebb lapokat írja, sőt vidám és jókedvű. Hogyan lehetett benne ez a kettősség?

Pokol az életem az anyósommal! Csak azt nem értem: miért bánik így velem? Mindent megpróbáltam, de nem tudunk kijönni egymással. Mit csináljak?

Meghalt a férjem, a fiam. Majd’ megőrülök a gyászban. Jártam már pszichológusnál, halottlátó asszonynál, semmi nem segít. Úgy érzem, megzavarodok. Az atya mit tanácsol?

Szép családom van. Feleségem, három gyermekem, szépen berendezett lakásom. Sajnos megszerettem egy szép leányt a hivatalomban. Azóta nincs nyugtom. Már italhoz is nyúltam, hogy felejtsem. Minden hiába!

Mélyen vallásosan neveltek, és még ma is, 58 évesen, iparkodom vallásom szerint élni. Már tíz éve eljárok magyar népdalokat énekelni, és emiatt sokan méltatlankodnak ellenem, mondván, hogy lehet összeegyeztetni ezt a két utat olyannak, aki naponta járul a szentáldozáshoz? Igazuk van az ellenem szólóknak? Ha igen, abbahagyom a népdaléneklést, csak Istennek és a napi munkámnak élek ezután. Én az éneklésemet is Istennek ajánlottam.

Vajon mi az oka, hogy még a magukat vallásosnak tartó emberek nagy része sem megy el a vasárnapi szentmisére? Mit lehetne tenni, hogy vonzó legyen a mi legszentebb szentmiseáldozatunk?

Amikor megdőlt a kommunista rend, azt gondoltam: most egy nagy-nagy hittérítő munka következik, hiszen negyven évig nem tanították ezt a népet, lesz tennivalójuk a papoknak. De nem történt semmi, csak harangoznak, és várják tétlenül az embereket a templomba.

Hetvennégy éves vagyok. Öt éve műtötték a szívemet. Most 21 éves leányunokánkat operálták kétszer. Szegény rákos, a méhét is kivették. Az orvosok nem nagyon biztatnak. Atya, mérhetetlen fájdalmunkban fordulunk Önhöz. Miért engedi a Jóisten, hogy ezek megtörténjenek? Újra kérdezem, miért? Nevében is benne van, hogy jó. Ez nem jóság!

Olyan bajban vagyok: nem tudom, hogy szólítsam meg papjainkat. Az egyik plébános, a másik esperes, van tanácsos, apát, prépost, természetesen püspök, érsek és így tovább! Nevetséges, ha túltitulálom, sértő, ha lefokozom. Mit tegyek?

Édes Istenem, nagyon megbántottalak, amikor meg akartam ölni magamat. De Te szeretsz engem. Megmentettél. Ne hagyd, hogy megismételjem, amire a gonosz lélek ösztönöz. Az a fiú, aki romlásba vitt, boldog, biztos nevet rajtam. Ne legyen egy nyugodt perce sem!

Rengeteg baj van vele. Mindent megteszünk érte, de sehogy sem jó. Még azt is emlegeti, hogy szociális otthonba megy! Mit tegyünk?

Kislánykorom óta ápolónőnek készültem. Soha semmi más nem érdekelt igazán ezen kívül. Állandóan a betegekért imádkozom, sokszor testileg is együtt szenvedek velük. A legutóbbi eset nagyon megrendített. Kisfiammal jöttünk hazafelé autóval az országúton, amikor egy szirénázó mentőautó jött szembe velünk. Ahogy elhaladt mellettünk, olyan gyengeség jött rám, hogy alig tudtam tovább vezetni. Imádkoznom kellett azért az ismeretlen betegért, három napon át késztetést éreztem rá. A harmadik napon különös nyugalom járt át, úgy éreztem, meggyógyult az az ember. Igaz ez, vagy csak képzelődöm?

Nem tudom, mit akarnak azzal a Hasznossal, vagy Fallóskúttal? Kik járnak oda még éjszaka is? Azt megértem, hogy Lourdes-ba mennek, mert Bernadettet szentté avatták és számtalan csoda történt. De Klára asszonyról, sem csodáról itt nem tudni semmi biztosat!