Szégyellem leírni, sosem szerettem anyámat. Ápolom, megadok neki mindent, de csak kötelességből. Sokszor eszembe jut, hogy meddig él még, meddig kell gondoznom? Mit tegyek, hogy szeretni tudjam?

Három éve elmentem egy jósnőhöz, s ez megváltoztatta az életem: vége lett mindennek, ami számomra fontos volt. Szinte a jósnő irányított. A munkahelyem elvesztettem. Az egyik nagy katolikus ünnepen sokat káromkodtam, bántottam a Szűzanyát és saját anyámat is, aki pár hónapos koromban meghalt. Megbocsátja-e nekem mindezt a Jóisten? Elmúltam 50 éves. Lesz-e még szép életem?

Történnek az emberrel úgynevezett „véletlen” dolgok, amit nem lehet megmagyarázni az események összejátszásával, csak a gondviselő Isten csodájával. Amikor levélírónkkal az alábbi esemény történt, aznap nem tudott dolgozni. Csak imádkozott. Mintha nem is a földön járt volna. Szűz Máriához, őrangyalához, kedves szentjeihez sóhajtozott szüntelen. Azért írta le az alábbi, szerinte „csodát”, hogy az olvasók is tanuljanak meg bízni, ha netán baj éri őket.

El nem tudom képzelni, miért oly fontos vasárnap misére menni. Hogy létezik az, hogy halálos bűn, ha elmulasztom? Pedig otthon jobban tudok imádkozni, mint a templomban.

Egy idős papot meg szoktam látogatni. Mindig egy könyvet olvasgat évek óta. Nem merem megkérdezni: Nem unja? És ezen kívül mit csinálhat egész nap? Érdekes, hogy olyan titok számomra az ő és az összes pap élete!

A fiúmmal együtt szoktunk aludni. Elhatároztuk, hogy csak az esküvő után leszünk egymásé, de addig is ezt a közelséget megengedjük magunknak. Tessék elképzelni, a gyóntató pap nem oldozott fel! Mindenáron rá akart beszélni, hogy hagyjuk abba ezt az egészet. Nem engedem, hogy valaki beleszóljon az életembe. Másik fiúm is volt már, azzal sem történt semmi tragédia. Elment és kész. Többet az a pap nem lát! Tessék megírni, mi az atya véleménye?

Súlyos szívbeteg vagyok, s egyre jobban szenvedek. A legkisebb mozdulatra, pár lépés után már befulladok, mindenem fáj. Bírhatatlan az életem. Miért nem vállalják az orvosok a szívműtétemet? Nem mindegy, ha meghalok műtét közben? Vagy tehetek valamit, hogy megrövidítsem kegyetlen életemet? Lassan már gondolkodni sem tudok.

Rettentően unalmas az életem. Szeretnék valami újat, valami szebbet találni. Élményt, örömet, valamit, ami igazán elragadott állapotot jelent. Szeretnék igazi színt, gyönyörűséget hozni újból az életembe. Legalább olyat, mint ami annak idején, gyerekkoromban olyan sok örömet szerzett. Valahogyan én ezt az Egyházban, a mostani életemben nem találom meg. Próbálkoztam már nem egy gyülekezettel, találok-e számomra valami új életet, vagy megmaradjak a régi szertartások mellett. Az a kérdés, hogy mit tegyek, hova menjek?

Visszaemlékszem gyerekkoromra: olyan csodálatos öröm volt minden karácsony. A mieinknek semmit sem jelent. Mi rontjuk el? Mi hiányzik belőle?

Megbotránkoztam a plébános urunkon. Először, amikor pénteken ebédnél zavartam. Kirántott húst evett, legnagyobb csodálkozásomra! Sőt, még meg is kínált! Hogy fogadtam volna el, hiszen én vallásos, katolikus asszony vagyok! Méghogy én pénteken húst egyek! Vesztemre másodszor esti mise előtt mentem be hozzá. Még elsőt nem harangoztak. Akkor nyelte le a vacsora utolsó falatját. Majdnem megkérdeztem tőle: magának a szentségi böjt nem érdekes? Mégis hallgattam, csak arra gondoltam, én még arra is vigyázok, hogy a fogmosásnál egy korty vizet se nyeljek le. Hát ilyenek a mi papjaink! ĺgy adnak nekünk jó példát. Igazán lehet értük, az ilyenekért, nagyon sokat imádkozni.

A szomszédasszonyom mindennap eljár misére, meg áldozni is szokott. Szerintem ez már túlzás. Elvégre csak mértékkel szabad csinálni mindent.

Annyit hallottam fiatalkoromban a békés, nyugodt öregkorról. Most, hogy már benne vagyok, nem érzek mást, mint nyomorúságot. Én rontottam el valamit? Hogyan kellene elviselni vénségemet?

Kötelesek vagyunk az anyósom miatt tönkremenni? Ezt az öregasszonyt nem lehet kibírni. Őt minden érdekli, mindenbe beleszól. Szobájában is van egy kellemetlen szag. Szeretnék feleségemmel, gyermekeimmel nyugodtan élni, de miatta nem lehet. Szociális otthonról hallani sem akar, pedig ott lenne a helye. Azért is haragszik, hogy az udvaron egy kis nyári konyhát akarunk neki építeni, ott nem zavarna minket. Feleségem is olyan mimóza természetű, végül mindig az anyját védi, ezen azután csúnyán összeveszünk.

Mélyen vallásosan neveltek, és még ma is, 58 évesen, iparkodom vallásom szerint élni. Már tíz éve eljárok magyar népdalokat énekelni, és emiatt sokan méltatlankodnak ellenem, mondván, hogy lehet összeegyeztetni ezt a két utat olyannak, aki naponta járul a szentáldozáshoz? Igazuk van az ellenem szólóknak? Ha igen, abbahagyom a népdaléneklést, csak Istennek és a napi munkámnak élek ezután. Én az éneklésemet is Istennek ajánlottam.

Előrebocsátom: falun élek. Itt nagy divat temetésre menni, csak úgy sötétlik az utca, amikor csendítenek. Hát én nem megyek egyre sem! Meg is szólnak érte, de nem törődöm vele. Nincs talán elég szomorúságom és bajom, hogy még jobban elkeserítsem magam? Azt mondják, hogy az én temetésemen sem lesz senki. Mit bánom én akkor, hogy ki jön, ki nem jön! Csak nem hagynak a föld színén. Atya, mit szól ehhez: így beleszólnak az életembe?!

Imre atya biztos megérti a fiatalokat! Magyarázza meg anyámnak, 17 éves lányát ne kösse gúzsba! Nem enged el lambadázni! Tudom, hogy irtó klassz, szuper lesz. Mondják a lányok, fiúk, hogy ennél jobb tánc nincs. Elmehetnék csak azért is, de nem szeretem, ha cirkuszolnak. Inkább tessék megmagyarázni anyának, engedjen el, ne keserítsen halálra! Előre is köszi!

Szeretnék komoly lelki életet élni. Tudom, hogy ez lelki vezető nélkül nem megy. Papunk agyon van terhelve. Kereshetek-e egy férfit vagy nőt, aki az Isten felé vezető úton segítségemre van?

Nem tudok megszabadulni bűneimtől, szenvedélyeimtől, a káromkodástól a részegségig. Annyiszor elhatároztam már, de minden hiába! Mit tegyek?

Öregember vagyok. Hitetlenül éltem. Sokszor tettem minden vonalon olyat, amit én is szégyelltem. Lebetegedtem. Félek a haláltól. Jó lett volna vallásosnak lenni. De most már késő. Vagy kezdhetek még valamit magammal? A lelkiatya talán tud ebben eligazítást adni.

A rendszerváltást, 1989-et követően annyit írtak a hittanról: milyen jó, hogy szabadon, iskolában lehet tanítani! Nekem nem tetszett ez a változás. Addig a fiam alig várta, hogy hittanra mehessen. Jó barátságban volt a tisztelendő úrral. Oly barátságos, meghitt helyiségben tartották az órát. Most egy fiatal leány tanítja, az iskola agyonunt falai között. Nem jó ez sehogy!