Karácsony táján könnyebben megnyílik pénztárcánk: nemcsak a boltokban hagyunk több pénzt, de hamarabb adunk a koldusnak is. De mindenkinek nem jut... S mit tegyünk azzal, akiről szinte biztosan tudjuk, hogy valamilyen hamis ürüggyel kér tőlünk adományt? Mit tegyünk, hogy utólag ne bántson a lelkiismeret?

Nem értem, hogy változhatnak az Egyház törvényei és rendeletei? Amikor én piarista gimnáziumba jártam, még halálos bűnt követett el, aki pénteken húst evett! Most már ez nem érvényes. Ha valaki szentáldozás előtt evett vagy csak vizet is ivott, nem áldozhatott, most csak egy óra a szentségi böjt! (...) Azt is tanították, hogy a szentmise szövege latin. Ez nem változhat, mert a latin régi nyelv. Ma már ez sincs érvényben. A szentmise rendje is erősen megváltozott. (...) Jézus azt mondta: „Nem megváltoztatni jöttem a törvényeket!” – mégis megváltoztatják. (...) A pápa hit és erkölcs dolgában tévedhetetlen! Akkor melyik pápa tévedett, aki elrendelte, vagy aki a fenti halálos bűnöket eltörölte?

Előrebocsátom: falun élek. Itt nagy divat temetésre menni, csak úgy sötétlik az utca, amikor csendítenek. Hát én nem megyek egyre sem! Meg is szólnak érte, de nem törődöm vele. Nincs talán elég szomorúságom és bajom, hogy még jobban elkeserítsem magam? Azt mondják, hogy az én temetésemen sem lesz senki. Mit bánom én akkor, hogy ki jön, ki nem jön! Csak nem hagynak a föld színén. Atya, mit szól ehhez: így beleszólnak az életembe?!

A papunk zárdaszüzet akar belőlünk csinálni. Semmi sem tetszik neki, amit csinálunk. Azután csodálkozik, ha nem a templomba, hanem a diszkóba megyünk. Fiatalok vagyunk, ki kell magunkat tombolni. Eleget fogunk még raboskodni férjünk mellett, és szenvedni a gyereksírás meg a pelenkázás miatt. Még élni akarunk!

Gyönyörű, háromszintes házat építettünk. Két évig majdnem beleőszültem az anyagbeszerzésbe, majd’ beleszakadtam a munkába! Képzelje el: mire elkészült, nincs kinek lakni az új házban: feleségem itthagyott, magával vitte mindenemet, a két gyereket. Összeállt valakivel. Most nézhetem egyedül az üres lakást. Később esetleg el kell távoznom albérletbe, és fizethetem hűtlen feleségemnek fizetésem jó részét. Nem értem ezt a helyzetet!

Van egy rossz szokásom: mise alatt is sokszor rátekintek a vérrel verítékező Krisztus festményére. Szavakkal nem tudom kifejezni, hogy mit érzek. Annyira belemerülök az imádkozásba, hogy észre sem veszem a mise végét. Adjon valami jó tanácsot, hogy el tudjam terelni figyelmemet a képről.

Mindkét lábam oda. Az egyiket levágták, a másikat lemerevítették. Szép fiatalasszony voltam, most meg egy roncs! Szegény férjem ápol. Nem is tudom, hogy bír rámnézni. Csak azért nem ölöm meg magam, mert tudom, hogy bűn, meg olyan utálatos az egész. Gyerekünk sincs, semmi értelme az egésznek! Miért büntet minket az Isten?

A régi szentmisében oly szép volt, amikor az evangélium előtt énekeltük: Jöjj, Szentlélek, Úristen, szentbeszéd után pedig: Hallottuk Isten, a te szent Igédet! Ha nem ettől, akkor más szent énektől áthatotta az ember szívét valami csodálatos érzés. Most az olvasmány után a kántor énekel valamit, amit nem értünk, nem tudunk bekapcsolódni, az evangélium előtt pedig mindig alleluja, valami szöveggel, amit megint nem értünk. Tessék megírni, hogy miért jó ez?

Gyakran esem ugyanabba a hibába, nevezetesen: elkáromkodom magam. Ha munka közben valami nem sikerül, vagy ha nagyon felbosszantanak, már szaladnak is ki a számon a szörnyű szavak. Megbánom én rögtön utána, gyónni is elmegyek, de nagyon elkeserít, hogy nem tudok kilábalni belőle. Már arra is gondoltam, hogy minek gyónjak, úgyis mindig visszaesem a hibámba.

Annyit hallottam fiatalkoromban a békés, nyugodt öregkorról. Most, hogy már benne vagyok, nem érzek mást, mint nyomorúságot. Én rontottam el valamit? Hogyan kellene elviselni vénségemet?

Szép családom van. Feleségem, három gyermekem, szépen berendezett lakásom. Sajnos megszerettem egy szép leányt a hivatalomban. Azóta nincs nyugtom. Már italhoz is nyúltam, hogy felejtsem. Minden hiába!

Feleségemmel arról vitázunk, hogy van-e az embernek szabad akarata? Marika, elragadtatva az Isten jóságától, úgy képzeli, hogy minden, amit teszünk, az Isten műve, és nem az ember szabad akarata. A megmagyarázhatatlan vonzásra gondol, amivel az Isten csalogat bennünket. Én pedig azt mondtam, mindenben ott kell lenni az Isten fönséges ajándékának, szabad döntési jogunknak. Legyen szíves erről írni, mindenki okulására, főként a mienkre.

Érettségi előtt álló lány vagyok. Nem értem, miért ellenzi az Egyház a próbaházasságot? Ha valaki egy életre leköti magát egy másik emberhez, ahhoz nagyon jól kell őt ismernie. Sok olyan házasságot ismerek, ahol szexuális problémák miatt váltak el, mivel ezen a téren nem ismerték egymást, csak később derült ki, hogy nem illenek össze. Nem értem az Egyházat: küzd a válás ellen, de ilyen elavult eszmékkel megakadályozza, hogy jó házasságok jöjjenek létre.

Kényes kérdésben szeretném tanácsát kérni. Gyónás közben így vallják be: Szemérmetlen voltam önmagammal szemben. Nem fiatalokra vagy beteges hajlamúakra gondolok, hanem a nőtlenekre, elváltakra, magányosokra. Küzdenek önmaguk ellen, le akarják győzni testi vágyaikat. Bírják hetekig, talán hónapokig, azután tovább nem megy. Többedmagammal nem helyeslést várunk az atyától, hanem jó és bölcs tanácsot.

Valaki azt írta nekem: én előttem a magántulajdon oly szent, mint az, hogy Krisztus Urunkat keresztre feszítették, és harmadnapon feltámadott.

Egy aranyos leányt veszek feleségül. Már el is jegyeztük egymást, mégis, amikor közeledni próbálok hozzá, elhúzódik. Úgy vágyódom utána, és ő nem akarja, pedig szeret.

Nagy örömmel írattam be kislányomat néhány éve az iskolai hittanra. Igaz, hogy kézzel-lábbal tiltakozott, sírva könyörgött, ne írassuk be, mert a gyerekek és a tanárok kicsúfolják. Mi ezt nem hittük, de sajnos neki lett igaza. A pedagógusok minden alkalmat megragadtak, hogy a gyereket megszégyenítsék, megalázzák, csupán azért, mert hittanos. Tanulmányi átlaga két egész jeggyel romlott, annak ellenére, hogy több tárgyból magántanárt is fogadtunk mellé. Szeptembertől másik iskolába írattuk, ahol már nem járt hittanra. Tudtommal az Egyház szorgalmazza az iskolai hitoktatást, ezzel jó képességű, tehetséges gyermekek sorsát veszélyezteti. Egy negatív osztályfőnöki vélemény, gyenge bizonyítvány lehetetlenné teszi a továbbtanulást! Önnek, mint papnak mi a véleménye erről?

Több mint tíz éve vagyunk házasok, s ezalatt a feleségem három szép gyermeket szült nekem. Hosszú ideig békességben éltünk, de jó ideje gyakori veszekedések árnyékolják be házasságunkat. Néhány évvel ezelőtt ugyanis elkövettem egy-két helytelen dolgot, s az asszony hetente többször is felemlegeti őket úgy, mintha ma történtek volna. Százszor is bocsánatot kértem tőle, s megígértem, hogy többet nem teszek ilyet, ő mégis olyan dühvel esik nekem sokadszor is, mintha az évekkel ezelőtti dolgokat manapság is mindennap elkövetném. Mit tegyek? Szeretnék keresztény módjára viselkedni, de idegileg nem bírom már sokáig.

Közel tíz éve vagyok özvegy. Két gyermekem van, unokám. Egyedül élek. Egyre jobban úgy érzem, hogy üresek a hétköznapjaim. Most lenne egy férfi, aki tizenegy éve özvegy, és hasonló a sorsa. Bűnhődnék-e Isten előtt, ha esetleg házastársi kapcsolatot létesítenénk? Mehetnék-e vasárnaponként Isten Szent Testét magamhoz venni?

Meghalt a férjem, a fiam. Majd’ megőrülök a gyászban. Jártam már pszichológusnál, halottlátó asszonynál, semmi nem segít. Úgy érzem, megzavarodok. Az atya mit tanácsol?