Nagyon szeretjük egymást. Nem tudjuk, hogy a szentségi házasság kezdetéig mi az, amit a testi dolgok közül megtehetünk, ami nem ütközik az isteni parancsba: ne paráználkodjál! Nem akarunk bűnben élni, sem már előre elrontani házaséletünket.

Tönkreteszi az életemet, hogy szép vagyok. Ha megyek az utcán, a férfiak utánam fordulnak. Úgy érzem, bűnbe viszek mindenkit. Ne mosolyogjak? Ócska ruhákba bújjak? Kolostorba zárkózzam?

Mindig érdeklődéssel várom újságjukat, csak a címével: „Új Misszió” nem tudok kibékülni. Elnézem azt a sok kifejező, érdekes újságcímet a katolikus sajtóban is: Távlatok, Vigília, Igen, Jel, A Szív, Zászlónk, de ez az Új Misszió nem sokat mond. Valami kiáltó címet kellett volna adni, amit látva, azonnal megveszik. Ezen elsiklik a szem. Tudom, most már nem lehet rajta változtatni, de legalább megírtam a véleményem.

A temetési búcsúztatóval kapcsolatban nem értem a plébános magatartását: ha egyszer tilos, miért engedi meg? Vagy mindenütt mindenben az a helyzet, hogy erőszakosnak kell lenni, akkor egyszerre szabad lesz a tilos is?

Nem értem, mire jó ez az ásatag papi nőtlenség? Inkább élnének szép családi életet, nevelnének gyermekeket. Jobban is becsülnék őket, az élethez is jobban értenének, mint így. Mire való ez az egész emberkínzás?

Fiatalon mentem először férjhez, templomban esküdtünk. Egy év után azonban elváltunk. Mi volt az oka? Férjem szerette az alkoholt, ha ivott, éjszaka se jött haza. Gyermekünk nem született. A válásunk után kb. 4 évig voltam egyedül. Később újra férjhez mentem. Második férjem elvált volt, előzőleg ő is templomban esküdött. Kisgyermekét egyedül nevelte. Már 11 éve házasok vagyunk, templomi áldás híján vadházasságban élünk. Született két gyermekünk, így tehát 3 gyermeket nevelünk. A két nagyobb elsőáldozó, bérmálkozó volt, a harmadik még kicsi. Amikor a gyerekek részt vettek az első szentáldozáson, szerettem volna én is gyónni, áldozni, de mivel újból férjhez mentem, az atya szerint nem lehetett. Több mint 11 éve nem gyóntam, nem áldoztam, pedig úgy érzem, időnként szükségem lenne rá lelkileg. Kérdésem, hogy mikor lehet nekem is szentgyónást és szentáldozást végezni? A másik problémám az, hogy sajnos a mostani férjem is elég gyakran iszogat. Ilyenkor nem tudja mit beszél, többször emlegeti, hogy öngyilkos lesz. Amikor józan, egész rendes ember, ilyenkor megpróbálok vele beszélgetni, de sajnos nincs sok eredménye. Meghallgat, igazat ad nekem, de azt mondja: nem tud leszokni róla. Elvonókúrára nem akar menni. Hogyan tudjam megváltoztatni? Kisfiamnak egy év múlva szívműtétje lesz. A gyereknek is jobb lenne a nyugodt légkör. Igaz, nem verekszik, ha részeg, csak össze-vissza beszél, tántorog, elesik, nekem azonban ez is elég. Szépen beszélek vele, néha azonban az én türelmem is elfogy. Kértem, imádkozzunk együtt, kérjük az Urat, hogy segítsen neki megváltozni, de nem hajlandó rá. Itthon nem csinál jóformán semmit. Válásra eddig nem gondoltam, mindig bizakodtam. Mit tegyek?

Három éve elmentem egy jósnőhöz, s ez megváltoztatta az életem: vége lett mindennek, ami számomra fontos volt. Szinte a jósnő irányított. A munkahelyem elvesztettem. Az egyik nagy katolikus ünnepen sokat káromkodtam, bántottam a Szűzanyát és saját anyámat is, aki pár hónapos koromban meghalt. Megbocsátja-e nekem mindezt a Jóisten? Elmúltam 50 éves. Lesz-e még szép életem?

Összevesztünk a szomszéddal. Végül megátkozott engem is, gyermekeimet is. Igaz, én is szórtam rá az átkot. Azóta nincs nyugtom. Félek, mikor vakul, vagy hal meg a fiam, vagy a lányom. Mit tegyek, hogy a rontást levegyem róluk?

Komoly szenvedésben soha nem volt részem. Kisebb fejfájás adódott, de semmi egyéb. Rettenetesen félek, hogyan fogom kibírni, ha valamikor nagyon meg kell kínlódnom! Pedig tudom, nem valószínű, hogy kikerülöm. Mit tegyek most, hogy annak idején tudjak szenvedni?

Napi áldozó vagyok. Úgy szeretnék valami melegséget érezni, valami érezhetőt, amikor az Úr Jézust magamhoz veszem. Semmit sem tapasztalok. Mit tegyek, hogy ne csak a lelki szárazság jusson nekem?

Nem értek egyet azzal, hogy úrfelmutatáskor az egész világon fehér bort használnak, nem pedig pirosat. Sokat töprengek rajta, de nem találom a magyarázatát.

Férjem részeges és goromba. Eddig próbáltam tűrni és változtatni rajta, de már betelt a pohár. Menjen a háztól! Ezentúl nyugodtan akarok élni. Nélküle sem fogok éhen halni, hiszen dolgozó nő vagyok, gyermekeimet is szárnyukra bocsátottam. Egy kis nyugodt életet akarok már nélküle. De mielőtt beadom a válópert, megírom ezt a levelet. Kíváncsi vagyok, mi az atya véleménye?

Megkereszteltettük az unokámat, de min mentem keresztül addig! Elgyalogoltam a plébániára. Amikor kiderült, hogy a nagymama vagyok, megmondta a plébános, hogy csak a szülővel áll szóba. Legyen neki igaza, elmentem a lányommal. Tőle azonnal kérte a személyi igazolványát. Abból írta ki az adatokat, mintha egy érettségizett nő nem tudná azokat. Az is baj volt, hogy lányomék nem esküdtek templomban. Hangoztatta, hogy jó lenne pótolni az esküvőt. A plébános urat az is érdekelte, hogy az idősebb, 8 éves testvér jár-e hittanra? Persze, hogy nem, hiszen úgyis túlzsúfolt szegény gyerek minden napja. De meg kellett ígérni, hogy beíratják, különben nem hitte el, hogy a kicsit vallásosan fogják nevelni. Amikor megtudta, hogy nincs megkeresztelve, akit keresztanyának akartunk, nem írta be, kereshettünk másikat! Mindez még nem volt elég: keresztelési megbeszélésre is el kellett menni. Még egy tortúra, amikor sütni, főzni kellett volna otthon. Minek egy keresztelés körül ekkora hercehurcát csinálni, szegény nagymamát és szülőt így megkínozni? Inkább örülnének, hogy megkereszteltetjük a gyereket!

Sok embert megzavar, hogy településünkön nemcsak hitoktat egy nős fiatalember, de vasárnap, ha nem jön a papunk, a templomban ő beszél, áldoztat. Sőt, már temetett is. Tessék már felvilágosítani, hogyan, és miért lehetséges ez?!

Az élet vége felé járva szomorúan állapítom meg, hogy ha jól meggondolom, kár volt megszületnem. Alig volt valami örömöm az életben. Csak irigyelni tudom azokat, akik halmozták a gyönyörűséget. Nekem semmi sem jutott...

Van egy rossz szokásom: mise alatt is sokszor rátekintek a vérrel verítékező Krisztus festményére. Szavakkal nem tudom kifejezni, hogy mit érzek. Annyira belemerülök az imádkozásba, hogy észre sem veszem a mise végét. Adjon valami jó tanácsot, hogy el tudjam terelni figyelmemet a képről.

Atyám! Szeretem a Jóistent, hiszem is, de úgy érzem, hogy az utóbbi időben az Ő nevében a Római Katolikus Egyház papjai nagyon sokat akarnak ráerőltetni a megromlott anyagi helyzetű családokra. Ha lenne családjuk, mint a görögkatolikus vagy református papoknak, akkor közelebb lennének a realitásokhoz, mert most olyan messze vannak, mint Makó Jeruzsálemtől. Az abortusz megszüntetésére való törekvésük azt bizonyítja, hogy önök soha nem ismerték a lakásszerzés nehézségeit. Nem tudják, hogy egy férfi képtelen 5 gyermeket eltartani, a feleség keresetére is szükség van, sokba kerül a gyermekruha. Szép a nagy család, de csak akkor, ha a szülők megalázó kéregetés nélkül el tudják tartani. Önöknek, atyám, inkább a jelen körülmények jobbátételén kellene fáradozniuk!

Tele vagyok kétségekkel, hogy tiszta-e a szívem? Évekkel ezelőtt meggyóntam-e mindent? Talán elhallgattam valamit, mert fiatalkoromban nem tartottam bűnnek. Már arra gondoltam, hogy egy papírra felírom minden bűnömet, akkor biztos, hogy nem marad ki semmi. Így legalább megnyugodnék. Úgy szeretnék olyan hófehér lélekkel áldozni, mint amilyen az a megkeresztelésemkor volt. Szeretnék szent lenni! Én, aki olyan bűnös vagyok...

A régi szentmisében oly szép volt, amikor az evangélium előtt énekeltük: Jöjj, Szentlélek, Úristen, szentbeszéd után pedig: Hallottuk Isten, a te szent Igédet! Ha nem ettől, akkor más szent énektől áthatotta az ember szívét valami csodálatos érzés. Most az olvasmány után a kántor énekel valamit, amit nem értünk, nem tudunk bekapcsolódni, az evangélium előtt pedig mindig alleluja, valami szöveggel, amit megint nem értünk. Tessék megírni, hogy miért jó ez?

Öregember vagyok. Hitetlenül éltem. Sokszor tettem minden vonalon olyat, amit én is szégyelltem. Lebetegedtem. Félek a haláltól. Jó lett volna vallásosnak lenni. De most már késő. Vagy kezdhetek még valamit magammal? A lelkiatya talán tud ebben eligazítást adni.