Egyedül vagyok, egészségem sem a legjobb, nincs semmi különösebb célom ebben az életben. Nem tudom: bűn-e ez az erős vágy bennem az elmúlás után?

Rosszindulatú daganat miatt operálnak, utána jön a kemoterápiás kezelés, talán a halálom is közel. Borzalmasan félek, ami a betegségnél is jobban tönkretesz.

Özvegyasszony vagyok. Tehetetlen. Hogy létezik az, hogy senki sem segít rajtam? Bárkit kérek, nem ér rá, sok dolga van, fáradt. Ha mégis jön, nincs benne köszönet, morog, hogy elmarad ez, meg az. Még saját gyermekem is így tesz. Inkább nem szólok senkinek.

Római katolikus vagyok, de sajnos a hit terén csak a legalapvetőbb ismereteim vannak meg. Igaz, voltam elsőáldozó és bérmálkoztam is, később mégsem neveltek vallásosan. Egyre jobban vágyom arra, hogy elsajátíthassam hitem alapjait, s teljes mértékben úgy éljek, ahogyan azt Isten parancsolja. Jelenlegi családi helyzetem ezt sajnos nem teszi lehetővé. Ha egyházi újságot olvasok, idegenül hat környezetemben, s igen furcsállanák, ha elkezdenék rendszeresen templomba járni. Csak egyedül, titokban térek be, ha erre alkalmam van. Mindig készültem arra, hogy a Bibliában leírtakat magam és mások javára fordítsam. Sajnos, az életem nem úgy alakult, hogy erre lehetőségem legyen. Szakmunkástanulónak kerültem, s kitűnő eredménnyel végeztem. Később egy baleset következtében jobb lábamat térd alatt amputálni kellett. Miután felépültem, dolgozni, s mellette tanulni kezdtem. Nem sokkal később újabb baleset ért. Ennyi keserves kín után már csak a munka adott erőt. Szeretném megkérdezni, hogy 36 évesen van-e lehetőségem szerzetesként vagy papként élni?

Rosszabb lett a fülem, mint korábban. Nem hallom, amit a gyóntató pap nekem mond, a szentmisében sem értem a szentbeszédet. Úgy látszik, le kell mondanom a szentgyónásról, a gyakori szentáldozásról; a szentmiséről is, ha nem hallom a pap imáját, prédikációját. Ezt is meg kellett érnem öregkoromra, pedig alig vártam, hogy a templomba menjek! Atyám, mit tegyek? Elfogadjam ezt a veszteséget mint Isten akaratát?

Tele vagyok kétségekkel, hogy tiszta-e a szívem? Évekkel ezelőtt meggyóntam-e mindent? Talán elhallgattam valamit, mert fiatalkoromban nem tartottam bűnnek. Már arra gondoltam, hogy egy papírra felírom minden bűnömet, akkor biztos, hogy nem marad ki semmi. Így legalább megnyugodnék. Úgy szeretnék olyan hófehér lélekkel áldozni, mint amilyen az a megkeresztelésemkor volt. Szeretnék szent lenni! Én, aki olyan bűnös vagyok...

Városi fiú vagyok, vallási dolgokban elég járatlan. Egyik barátom meghívott a falujába búcsúra. Kíváncsi voltam: mi az? Délelőtt beszélgettünk, kártyáztunk, majd következett az ünnepi ebéd. Azután kimentünk a főtérre, ahol sok sátor, ringlispíl állt, és harsogott a zene. Vettem ajándékot a családtagjaimnak. Mondták, hogy így illik. Vacsoráztunk, iszogattunk, táncoltunk. A késő esti busszal mentem haza – félig részegen. Útközben elgondolkodtam rajta: nyilván nem csak ennyiből áll a búcsú. Ön, mint pap, mit mondana nekem erről?

Atya is hitoktat. Nem veszi észre, hogy kár egyetlen hittanórát is megtartani? Hogy milyen kicsi az egész hittantanításnak a hatékonysági foka? Nem látja, hogy csak addig járnak a gyerekek szentmisére, míg általános iskolások, pecsételik az ellenőrző füzetet, vagy az órán megkérdezik, voltál misén? Aztán elmaradnak. Atya nem látja, hogy a hittanosok magatartása nem válik el a nem hittanosokétól? Ezek után még van kedve tanítani?

Feleségemmel arról vitázunk, hogy van-e az embernek szabad akarata? Marika, elragadtatva az Isten jóságától, úgy képzeli, hogy minden, amit teszünk, az Isten műve, és nem az ember szabad akarata. A megmagyarázhatatlan vonzásra gondol, amivel az Isten csalogat bennünket. Én pedig azt mondtam, mindenben ott kell lenni az Isten fönséges ajándékának, szabad döntési jogunknak. Legyen szíves erről írni, mindenki okulására, főként a mienkre.

A férjem állandóan szid, merthogy elkésem az ebéddel, mindig a szomszédban talál, sokat beszélek. Minden baja van velem. Nem érti meg, hogy nekem ilyen a természetem. Nem akarja megszokni, pedig ilyennek születtem és ilyennek fogok meghalni.

Mindkét lábam oda. Az egyiket levágták, a másikat lemerevítették. Szép fiatalasszony voltam, most egy roncs! Szegény férjem ápol. Nem is tudom, hogy bír rámnézni. Csak azért nem ölöm meg magam, mert tudom, hogy bűn, meg olyan utálatos az egész. Gyerekünk sincs, semmi értelme az egésznek! Ha Isten lennék, első dolgom lenne elvenni ezt a semmi életemet. Akkor legalább a férjem sem kínlódna velem. Miért büntet minket az Isten?

Öregember vagyok. Állandóan a múltamon jár az eszem, ami egy életen keresztül történt velem, amit tettem, mondtam, s nem tudok megnyugodni. Sok minden bánt. Utólag már nem tudok mit kezdeni az életemmel.

Fiatalkoromban vallásos voltam. Egy szomorú napon elmaradt minden: ima, templom, áldozás. Hitemet is elvesztettem. Most, ötvenen túl, nem tudom, hogy, de visszatértem régi hitemhez, annyi év után. De hogyan kezdjem el a vallásos életet? Mit szólnak az emberek, ha meglátnak a szentmisén? A pap hogy fogad a gyóntatószékben, amikor megmondom, harminc éve nem gyóntam? Tessék útbaigazítani!

Fiatal fejjel, meggondolatlanul elmentem megesküdni vőlegényemmel a református templomba. Drága jó édesanyám, aki vallásos asszony volt, figyelmeztetett, hogy vigyázzak, mert többé nem gyónhatok és áldozhatok. Mit törődtem én ezzel, annyira szerelmes voltam a fiúba, csak rá és szüleire hallgattam. De most, 40 évesen majd’ megőrülök, amikor mások mennek az oltárhoz, én pedig el vagyok tiltva! Várnom kell, míg haldokolni fogok, és akkor hívhatják hozzám a papot?

Katolikus vallású vagyok. Ha arról hallok, hogy urnafülkék eladók, az jut eszembe, hogy soha nem hamvasztatnám el hozzátartozóimat vagy bárkit. Lehet, hogy rosszul tudom, hogy a mi vallásunk nem engedélyezi, hisz Jézust is a szent testében való természetességgel temették el. Nagyon kérem, legyen olyan kedves válaszolni pár sorban. Köszönöm megnyugtató válaszát.

Keserves az életem, senki sem szeret, a saját fiam sem. Úgy érzem, bárhol megjelenek, kiutálnak. Már nem merek az emberek közé menni.

A rendszerváltást, 1989-et követően annyit írtak a hittanról: milyen jó, hogy szabadon, iskolában lehet tanítani! Nekem nem tetszett ez a változás. Addig a fiam alig várta, hogy hittanra mehessen. Jó barátságban volt a tisztelendő úrral. Oly barátságos, meghitt helyiségben tartották az órát. Most egy fiatal leány tanítja, az iskola agyonunt falai között. Nem jó ez sehogy!

Öregember vagyok. Hitetlenül éltem. Sokszor tettem minden vonalon olyat, amit én is szégyelltem. Lebetegedtem. Félek a haláltól. Jó lett volna vallásosnak lenni. De most már késő. Vagy kezdhetek még valamit magammal? A lelkiatya talán tud ebben eligazítást adni.

Hirtelen felindulásomban megbántottam valakit. Valóban csúnyán törtem ki magamból, tulajdonképpen ok nélkül. Azóta hiába szólítgatom, mindig érezteti velem az összecsapást. Kérdem a lelkiatyát: mit tegyek, hogy minden helyreálljon?

Az élet vége felé járva szomorúan állapítom meg, hogy ha jól meggondolom, kár volt megszületnem. Alig volt valami örömöm az életben. Csak irigyelni tudom azokat, akik halmozták a gyönyörűséget. Nekem semmi sem jutott...