Rendszeres templombajáró vagyok. Sokszor foglalkoztat a kérdés, hogy miért kell gyónnom, amikor a mise alatt közösen megbánjuk bűneinket.

Egyszerűen nem értem, miért vannak felháborodva a barátaim! Van, hogy leveleikre csak egy hónap múlva válaszolok, ha éppen kezembe kerülnek. Nincs időm ilyen lényegtelen dolgokra, levelezgetésre. Van olyan ismerősöm, akinek egyszerűen „elfelejtek” válaszolni. Panaszt emeltek az ellen is, hogy lehetne rendesebb a leveleim kinézete. Minek foglalkoznak azzal, hogy mire írok?! Örüljenek, hogy írok. Szeretném tudni: van-e valami szabálya a levélírásnak? Nekik van igazuk, vagy nekem?

Tessék rajtam segíteni! Majd’ kitör a frász, annyira félek! Van, amikor meg tudom mondani pontosan, hogy mitől, máskor pedig csak úgy általában reszketek a jövőtől. Legtöbbször az egész hét eszemben van, ami következik. Úgy érzem, hogy tökéletesen tehetetlen vagyok a rám váró feladattal szemben. Úgy tudom irigyelni azokat, akiket nem izgat semmi, és minden sikerül nekik. Én már előre remegek, a végén mégis teljes a kudarc.