Dühít az anyák napja! Gyerekek állnak kezükben virággal, meghatottan, az anyákat ünnepelve. De hol vannak az apák? A válasz sokszor e kérdésre: mit ünnepeljünk rajtuk?! Az ivást, a durvaságot? Az anyák gyöngédek, becézgetik gyermeküket. De az édesapáknak meg kell felelniük a szigorú apaképnek. Ők nem lehetnek kedvesek. Minden gyereknek szeretnie kell az anyját, de az apáktól rettegniük kell! Pedig sok gyerek inkább az apjához húzódna. Miért szorítjuk ki gyermekeink életéből a szerető édesapát? És vajon miért csak titokban lehetnek érző szívű férfiak? Szeretném egyszer azt is látni, hogy a képeken az édesapa öleli magához gyermekét. Ne csak azt mondják áhítattal a gyermekek: szeretlek, édes, drága, jó anyám, hanem azt is, szeretlek, édes, drága, jó apám!

A temetési búcsúztatóval kapcsolatban nem értem a plébános magatartását: ha egyszer tilos, miért engedi meg? Vagy mindenütt mindenben az a helyzet, hogy erőszakosnak kell lenni, akkor egyszerre szabad lesz a tilos is?

Tele van a hócipőm, padlásom az „Isten áldja, fizesse meg”-gel. Inkább adnának pár forintot, ahelyett, hogy a „vatikáni valutával” fizetnek ki.

Fel vagyok háborodva! Egy „ostoba” pap gyónáskor nem oldozott fel, újszülött babánkat pedig nem keresztelte meg. Mindezt azzal okolta meg, hogy három gyermekem nem jár sem hittanra, sem misére. Ráadásul még próbált rábeszélni, hogy ígérjem meg, ezentúl vallásosan nevelem őket. Hol vagyunk? Rácsaptam az ajtót!

Olyan borzasztó, hogy amit egyszer elkövettem, nem lehet meg nem történtté tenni. Bánt az egész életem, ahogyan lassan minden eszembe jut.

Nagy panaszom, hogy nem tudok aludni. Éjszakáim egyenesen szörnyűek. Már a lakás egy távoli szobájában alszom, mert családom nyugalmát is tönkretettem. Állandóan forgolódom és nézem az órát. Szinte jajgatok kínomban, hogy míg mások jóízűen alszanak, én a szemem sem tudom lehunyni. Valóságos istenverés ez! Mit tegyek?

Mind több csodálatos szentmisét közvetít a rádió és a televízió. Miért kell mégis elmenni a „mi kis templomunkba”, miért nem fogadja el az Egyház ezeket is miselátogatásnak? Mintha féltenék a papok saját miséik látogatottságát...

Sokszor hallom, ahogyan a papok imádkozzák nagybetegek gyógyulásáért: „A testi betegségek és csapások ostorai atyai kezedből származnak, mivel akaratod nélkül hajunk szála sem eshetik le.” Az egész szöveg ellen tiltakozik bennem valami. Minden rossz az Istentől származik? Hogy van ez az egész imádság? Igaz ez? Ne haragudjon, hogy ilyesmit kérdezek, de jó lenne tisztán látni.

Mindkét lábam oda. Az egyiket levágták, a másikat lemerevítették. Szép fiatalasszony voltam, most egy roncs! Szegény férjem ápol. Nem is tudom, hogy bír rámnézni. Csak azért nem ölöm meg magam, mert tudom, hogy bűn, meg olyan utálatos az egész. Gyerekünk sincs, semmi értelme az egésznek! Ha Isten lennék, első dolgom lenne elvenni ezt a semmi életemet. Akkor legalább a férjem sem kínlódna velem. Miért büntet minket az Isten?

Nem értem a miséző papokat! Mi, hívek már majdnem kívülről tudjuk a szöveget, ő meg csak olvassa, olvassa és ránk sem néz! Ennyire képtelen megtanulni, ennyire nem érdeklik a hívek?

Megbotránkozva láttam a Keresztény Életben a Szerencsejáték Rt. húsvéti jókívánságát. A keresztény ember nem a szerencsében, hanem az isteni gondviselésben bízik! Katolikus újság ne vállaljon ilyen hirdetést, bármennyit is fizessenek érte!

Amikor megdőlt a kommunista rend, azt gondoltam: most egy nagy-nagy hittérítő munka következik, hiszen negyven évig nem tanították ezt a népet, lesz tennivalójuk a papoknak. De nem történt semmi, csak harangoznak, és várják tétlenül az embereket a templomba.

Nem tudom, mihez kezdjek a vőlegényemmel! Szép, fess fiatalember, szeretem is, csak van egy nagy hibája: pontatlan és megbízhatatlan. Megbeszéljük, mikor, hol találkozunk, én ott várok fél óráig, mire ő nevetve megérkezik. Bármiben megállapodunk, egyáltalán nem biztos, hogy úgy lesz. Ő azon nevet, hogy én dühöngök. Azt mondja, hogy az embernek lezsernek kell lennie. Tessék már megírni, hogy én vagyok mániás, vagy ő a hibás? Lehet egy ilyen emberrel egy életet szépen végigélni?

Városunk fele katolikus, fele református, ezért sok a vegyes házasság. Az ökumenikus szellemben élő családok mind a két vallás istentiszteleteire eljárnak, mindenki a maga módján gyakorolja hitét, amelyben megkeresztelték. Olyat is tapasztaltam, hogy református szentáldozáshoz járul, illetve katolikus úrvacsorát vesz. Szerintem ez helytelen. Önnek mi a véleménye?

Az egyik számában olvasva sorait, nagyon elszomorodtam. Hát tökéletesen ki vagyunk szolgáltatva a természet törvényeinek és az emberek kénye-kedvének? Istennek nincs hatalma felettünk, csak elindította az egészet? Akkor kár imádkozni, kár reménykedni, hogy Isten megsegít. Tökéletesen ki vagyunk szolgáltatva a természet és az emberek kegyetlen erőinek!

Hirtelen felindulásomban megbántottam valakit. Valóban csúnyán törtem ki magamból, tulajdonképpen ok nélkül. Azóta hiába szólítgatom, mindig érezteti velem az összecsapást. Kérdem a lelkiatyát: mit tegyek, hogy minden helyreálljon?

Édes Istenem, nagyon megbántottalak, amikor meg akartam ölni magamat. De Te szeretsz engem. Megmentettél. Ne hagyd, hogy megismételjem, amire a gonosz lélek ösztönöz. Az a fiú, aki romlásba vitt, boldog, biztos nevet rajtam. Ne legyen egy nyugodt perce sem!

Sokfajta ünneplésről hallok mind a házasok, mind a papok között. Itt ezüstmenyegző van, ott vasmise. Sajnos nem vagyok tájékozott. Szégyellem megkérdezni, inkább a lelkiatyának teszem fel a kérdést: mit jelentenek ezek? A válasz minden bizonnyal nemcsak engem érdekel, hanem másokat is.

Az elején megmondom: hívő vagyok, de nem katolikus vallású. Érdekelne, és ezért megkérdezem: minek az a sok díszes szobor és festmény a katolikus templomokban?

Pokol az életem az anyósommal! Csak azt nem értem: miért bánik így velem? Mindent megpróbáltam, de nem tudunk kijönni egymással. Mit csináljak?