Jézusban hittem, hatalmasat csalódtam. Irigylem azokat, akik sohasem voltak vallásosak. Öt éve munkanélküli vagyok. Megtapasztaltam, hogy senkinek sincs szüksége rám. Feléltem mind lelki, mind anyagi tartalékaimat. Lelkiatya, segítsen felismerni Isten utolsó akaratát: hajléktalan legyek, vagy öngyilkos?

Azon a címen, hogy vallásos vagyok, mindenki ki akar használni, zsarolni. Ha nem adok kölcsön, vagy már unom a kierőszakolt vacsorákat, szidnak: kár templomba járnod, ha ilyen vagy! Mit tegyek?

Olyan borzasztó, hogy amit egyszer elkövettem, nem lehet meg nem történtté tenni. Bánt az egész életem, ahogyan lassan minden eszembe jut.

Egy réteg hiába szeretne gyermeket, nem adatik meg nekik. Aki meg szülhet, attól azt várják, szinte követelik – mindegy, hogyan él, értelmes, vagy ostoba, lusta, vagy serény, alkoholista, vagy józan, bírja, vagy nem bírja eltartani – csak szüljön, hogy a nemzet ki ne pusztuljon. Áldás, ahol szeretettel várják, de sok helyen istenverésnek lehet mondani a gyermek érkezését. Minek szaporítani a sok elkeseredett, szerencsétlen embert?

Hallom az országházi tévéközvetítésből, hogy az új kormány, miniszterelnökével az élén, letette az esküt. (A cikk 2004-ben, az MSZP–SZDSZ kormány hivatalba lépése után íródott – a szerk.) Figyelek minden szóra: Isten neve elő sem fordul. A végén sem, hogy: „Isten engem úgy segéljen!” Eddig úgy tudtam, hogy az eskünél Istent hívjuk tanúbizonyságul. Ők, akik Isten nevét ki sem ejtik, mégis esküsznek?

Életem pokol, tele gonddal, szívet tépő fájdalommal, állandóan könnyeimmel küszködöm. Meddig bírom még ezt a több emberre méretezett keresztet cipelni, amit vinnem kell? Imádkozom, imádkozom, e nélkül már nem élnék, amennyi nélkülözésen keresztülmentem. Tanácsot kérek öntől, mitévő legyek?

Tizenöt éves vagyok, gimnáziumba járok. A gondok a tanulás körül vannak. No, nem azért, mintha nem jól tanulnék. Ellenkezőleg! A tanulmányi eredményem eddig nagyon jó. A baj szüleimmel, azaz édesanyámmal és nagymamámmal van. Mindig ott kell ülni a könyv fölött, még szombaton is, reggel nyolctól este hétig, s a vasárnapot is az íróasztalnál töltöm. A másik gondom a szentmise, és megint édesanyám és nagymamám. Azt mondják, hogy ott semmi jót nem tanulok, meg hogy a pap nem ad nekem kenyeret, ha odakerülne a sor. Nem értik, hogy ott olyan erők sugároznak át rajtam, amit szavakkal leírni nem lehet. Életem legnagyobb, fő és elmozdíthatatlan célja az Isten szolgálata, a papság. Mióta ezt megtudták, foggal-körömmel húznak vissza, és tiltanak a templomba járástól. Azt is mondják, hogy ha ilyen gondolatok járnak az eszemben, akkor kitagadnak. Hogy miért ilyen kegyetlenek hozzám? Nem tudom. Miért akarják rombadönteni egyetlen életcélomat? Még addig van 4 kemény év! Mit kell tennem, hogy szüleimmel ismét jó legyen a kapcsolatom, és a célomat is véghezvigyem?

Egy aranyos leányt veszek feleségül. Már el is jegyeztük egymást, mégis, amikor közeledni próbálok hozzá, elhúzódik. Úgy vágyódom utána, és ő nem akarja, pedig szeret.

Rettentően unalmas az életem. Szeretnék valami újat, valami szebbet találni. Élményt, örömet, valamit, ami igazán elragadott állapotot jelent. Szeretnék igazi színt, gyönyörűséget hozni újból az életembe. Legalább olyat, mint ami annak idején, gyerekkoromban olyan sok örömet szerzett. Valahogyan én ezt az Egyházban, a mostani életemben nem találom meg. Próbálkoztam már nem egy gyülekezettel, találok-e számomra valami új életet, vagy megmaradjak a régi szertartások mellett. Az a kérdés, hogy mit tegyek, hova menjek?

Tele van a hócipőm, padlásom az „Isten áldja, fizesse meg”-gel. Inkább adnának pár forintot, ahelyett, hogy a „vatikáni valutával” fizetnek ki.

Csupán egyetlen mondatra várok választ: miért van az, hogy minden, ami igazán kellemes, az bűn?

Gyakran esem ugyanabba a hibába, nevezetesen: elkáromkodom magam. Ha munka közben valami nem sikerül, vagy ha nagyon felbosszantanak, már szaladnak is ki a számon a szörnyű szavak. Megbánom én rögtön utána, gyónni is elmegyek, de nagyon elkeserít, hogy nem tudok kilábalni belőle. Már arra is gondoltam, hogy minek gyónjak, úgyis mindig visszaesem a hibámba.

Hetvennégy éves vagyok. Öt éve műtötték a szívemet. Most 21 éves leányunokánkat operálták kétszer. Szegény rákos, a méhét is kivették. Az orvosok nem nagyon biztatnak. Atya, mérhetetlen fájdalmunkban fordulunk Önhöz. Miért engedi a Jóisten, hogy ezek megtörténjenek? Újra kérdezem, miért? Nevében is benne van, hogy jó. Ez nem jóság!

Mind gyakrabban jönnek hozzánk Jehova tanúi, a szektások. Bűnt követek-e el, ha nem engedem be őket a lakásba, és elküldöm? Szerintük aki embertársait gyűlöli, az Jézust gyűlöli, és ahová Jézus betért, ott megvendégelték. Én nem gyűlölöm őket, csak ezekre nem vagyok hajlandó. Vétkezem-e a Jóisten ellen?

Rosszindulatú daganat eszi a tüdőmet. Az orvosok egy évet adtak. Csupán 50 éves vagyok. Eddig is elég gorombán bántam a családommal, hogy viselnek el betegen és idegesen? Mit tegyek? Törjek, zúzzak, veszekedjek? Többet igyak, mint eddig? Talán legjobb lenne az öngyilkosságot választani, hiszen félek a szenvedéstől!

Tele vagyok kétségekkel, hogy tiszta-e a szívem? Évekkel ezelőtt meggyóntam-e mindent? Talán elhallgattam valamit, mert fiatalkoromban nem tartottam bűnnek. Már arra gondoltam, hogy egy papírra felírom minden bűnömet, akkor biztos, hogy nem marad ki semmi. Így legalább megnyugodnék. Úgy szeretnék olyan hófehér lélekkel áldozni, mint amilyen az a megkeresztelésemkor volt. Szeretnék szent lenni! Én, aki olyan bűnös vagyok...

Mondja, miért utálják annyira a fiatal papok az öregasszonyokat, akik pedig a legbuzgóbb hívek? Ők adják össze az adományokat. A mi papunk is kerüli az öregeket. Ne mondja: sok a dolga, mert a fiatalokkal nagyon szívesen időz. Azt hiszem, meg is fejtettem a talányt: csak az öregasszonyok mennek gyónni, tehát őket csak a bűneikről ismeri. Ha szóba állna velünk, kiderülne néha egy kis jó is rólunk. Hallottam, hogy a fiataloknak így beszélt az öregasszonyokról: a szentfazekak. Miért? Jobb az, aki csak néha megy el a templomba, a férfiakról nem is szólva: tőlük felkopna az álla a plébános úrnak.

Mit szól atya a mai fiatalokhoz? Én csak botránkozom rajtuk, és kétségbeesem, amikor a jövőre gondolok! Ezek oly könnyelműek, oly hitetlenek, nem tudnak semmit abból, hogyan illik viselkedni. Mintha csak arra születtek volna, hogy bosszantsanak mindenkit, főként az öregeket! Tessék őket jól megdorgálni, ne felejtsék el!

Mindig érdeklődéssel várom újságjukat, csak a címével: „Új Misszió” nem tudok kibékülni. Elnézem azt a sok kifejező, érdekes újságcímet a katolikus sajtóban is: Távlatok, Vigília, Igen, Jel, A Szív, Zászlónk, de ez az Új Misszió nem sokat mond. Valami kiáltó címet kellett volna adni, amit látva, azonnal megveszik. Ezen elsiklik a szem. Tudom, most már nem lehet rajta változtatni, de legalább megírtam a véleményem.

Visszaemlékszem gyerekkoromra: olyan csodálatos öröm volt minden karácsony. A mieinknek semmit sem jelent. Mi rontjuk el? Mi hiányzik belőle?