Tudom az Egyház törvényét (Kán.1153): aki házastársának vagy gyermekének súlyos lelki vagy testi veszedelmet okoz, vagy másképpen nehezíti meg mértéken felül a közös életet, az a másik félnek törvényes okot szolgáltat a különválásra. Tehát ilyen esetben joga van külön élni, de vállalnia kell a magányos életet. Azt is tudom, hogy a házastársakat a legerősebb kapocs fűzi egymáshoz, ami ember és ember között egyáltalán lehetséges. Erősebb a szülő és a gyermek egymáshoz tartozásánál, hiszen a gyermek elhagyja apját, anyját és hitvestársához ragaszkodik. Ha picit is szereti – biztos él valami a régi szerelemből, a közös élet sok öröméből –, gondol arra: mi lesz a szerencsétlennel, ha magára hagyja? Biztos, hogy még mélyebbre süllyed, teljesen elzüllik. Tud nyugodtan aludni, ha borzalmas sorsáról hall? Meg kell menteni mindenáron! És tudja, ki képes erre egyedül? A feleség, a hűséges jó hitvestárs, a maga szeretetével, megértésével és türelmével. Akit elvisznek elvonókúrára, annak is csak akkor van reménye, ha mögötte áll, biztatja, látogatja, várja egy jó asszony!

A vallásos, imádságos lelkű, igazi asszony csodát tud tenni züllött férjével. Gondoljon Szent Mónikára, Szent Ágoston édesanyjára. Az ő férje, Patricius is egy kibírhatatlan férfi volt, de Mónika megváltoztatta. Gondoljon Szent Ritára, az ő férjénél gonoszabbat nehéz elképzelni. De addig tűrt, kedveskedett, imádkozott, míg mindenki ámulatára, jó ember lett a férjéből. Meg is gyónt. Szent Rita lehetetlen dolgokban is segít. Tehát – látja – itt nem a váláson kell gondolkodni, hanem azon, hogy ez az ideje annak, amikor belép életébe a legtisztább szeretet, amikor semmi viszonzást nem kap és belekapaszkodik esküjébe: hogy őt el nem hagyom semmiféle bajában, holtomiglan, holtáiglan, Isten engem úgy segéljen!

Végig kell gondolnia annak a lehetőségét is: hátha ön is hibázott? Talán magára hagyta gondjaiban? Talán nem volt elég kedves? Talán túlságosan belemerült a családon kívüli foglalkozásokba, és abban lelte minden örömét? Vannak asszonyok, akik belehajszolják férjüket az ivásba, és utána nem győznek siránkozni!

Végül egy nagyon szomorú gondolatmenet, de azért olvassa el! Van úgy, hogy végig kell menni az úton, s nem lehet letenni a keresztet. Ha nagyon nehéz, gondoljon arra, hogy nem tart soká! Az egész élet tulajdonképpen oly rövid, ezt a pár évet ki lehet bírni. De különben is, a férje előbb-utóbb lebetegszik, kórházba kerül és időnek előtte meghal. Az alkohol minden, csak nem irgalmas. Ha belelátna férje szervezetébe, megijedne az ott lévő roncsoktól. Biztos, hogy meg vannak számlálva napjai. Megadatik majd önnek, hogy ápolhatja azt az embert, aki oly sok keserűséget okozott, de akkor emberroncsként hihetetlenül hálás lesz minden segítségért, minden kedves szóért, minden szem orvosságért, hiszen tudja, hogy nem érdemli meg. Itt győz majd a jóság! Nyugodtan temetheti el, hiszen egy hős asszony áll annak a férjnek a koporsója mellett, aki élete végén megtért családjához és a Jóistenhez!

*

A válás olyan, mint a temetés. Mennyi szenvedést, tragédiát hoz magával a tönkrement házasság. A volt házasok sokszor egész életükben viselik a mély sebet és lelkileg összetörnek. A nagy szerelem csődbe jutása fájdalmas. A szenvedő alany legtöbbször a gyermek. A szülők szeretetének katasztrófája nem halad el nyomtalanul mellette.

(Heinzmann: Hivatásod a szeretet)