A „név” a Bibliában egyet jelent a személlyel, akit képvisel. A második parancs arról szól, hogy add meg Istennek az Őt megillető tiszteletet!
Isten kimondhatatlanul több, mint az ember. Ő a Szent, a Mindenható, a Fölséges, az „Emésztő tűz,” a Végtelen Isten. Mint ember: „még saruszíját sem vagyok méltó megoldani...” (Jn 1,27) – mondta Keresztelő János.
Amikor Isten megnyilatkozik a Hóreb hegyén tűzben és mennydörgésben, a nép félelme leírhatatlan. Izajás próféta meghívásakor (Iz 6,1–6) fél, mert meglátta trónján a Királyt… Jézus működése során, amikor nagy jeleket és csodákat tesz és megnyilatkozik benne az isteni hatalom, a népet félelem tölti el…(Mt 9,8) A béna meggyógyítása után: „Ennek láttára félelem fogta el a népet és dicsőítette az Istent”; a megdicsőült Jézus megjelenése félelemmel tölti el János apostolt (Jel 1,14–16).

Isten jó hozzánk, ő a mi Atyánk, mégis félelmetes a nagysága és hatalma!

A második parancsolat tanítása szerint mindig tudatában kell lennünk annak, hogy kicsoda a mi Istenünk, és hogy kik vagyunk előtte mi. Jó, ha van bennünk helyes istenfélelem. Ez biztosítja, hogy ne használjuk méltatlanul, káromolva, vagy saját céljaink elérése érdekében Isten nevét.

Mit tilt a II. parancs?
1. A káromkodást: gyűlölködő, durva, mocskos szavak kimondását, vagy a gondolati felidézését Istennel kapcsolatban.
Ehhez hasonlóan az Istenhez tartozó személyek, dolgok káromlása is káromkodás. Ilyen például: Az Egyház, a szentek és Mária, vagy a szentségek gyalázása, a Szentírás kigúnyolása.
2. Isten nevének méltatlan használatát: ha Isten nevét meggondolatlanul, ok nélkül, a kellő tisztelet nélkül, vagy a saját döntéseim, céljaim alátámasztására használom.
Például:
Isten (Atya, Fiú, Szentlélek) nevének emlegetése méltatlan tréfálkozásban, viccekben.
Saját önző gondolataimra, szavaimra, szándékaimra azt mondom: „biztos ez az Úr akarata”, anélkül, hogy bizonyosságom lenne erről.
Nem szabad Isten nevével „takarózni”, amikor rosszat teszek, például: „azért nem dolgozom, mert Isten nem indít rá”… (Isten tanúként hívása a rosszra).
3. A hamis esküt, amelyben Isten nevére esküszöl olyan dologban, amiről tudod, hogy nem igaz. Vagy Isten nevében ígéretet teszel olyanra, amit nem akarsz megtenni.
Ha te, mint Isten gyermeke ígérsz valamit, amit nem teljesítesz, ezzel az Urat járatod le a nem hívők előtt.

Segítő kérdések a tízparancsolat alapján:
Káromoltam-e szóban vagy gondolatban Istent? – Tréfálkoztam-e méltatlanul Isten, vagy a Hozzá tartozó szent dolgok nevével?
Próbáltam-e igazolni, mentegetni magam az Úr nevének felhasználásával? – Esküdtem-e hamisan? – Volt-e, hogy az Úr nevében másoknak tett ígéreteket nem tartottam be?

Segítő kérdések az Újszövetség fényében:
Isten nevét tisztelettel mondom-e ki? Vannak-e olyan szólásaim, mint például: „isteni ebédet ettem”, vagy: „a barátom egy isteni pofa”, „istenbizony nem én tettem”. Isten nevének hiába vétele az is, ha valaki okkult cselekedeteihez feszületet, szentképet használ: vettem-e részt ilyen cselekedetekben?
Isten nevét hiába veszi az is, aki saját haszna érdekében beszél róla: rábeszél valakit egy áru megvételére, vagy egy politikai pártba való belépésre, egy kárt okozó szerződés megkötésére – tettem-e ilyent?
Isten nevét hiába veszi az is, aki a bűn elkövetésére hívja segítségül Istent: például Istenem segíts, hogy bosszút álljak ellenségemen. Tettem-e ilyent?

Mivel a keresztény szó azt jelenti, hogy a Szentlélek által felkent (krisztusi személy), szégyent hozunk Krisztus nevére, amikor bűneinkkel másokat megbotránkoztatunk. Megbotránkoztattam-e másokat viselkedésemmel, bűneimmel?
Isten nevét hiába veszi az is, aki olyan filmet néz meg, esetleg olyat terjeszt, amely kigúnyolja Istent, vagy Jézust hamis és tiszteletlen beállításban ábrázolja. Néztem-e ilyen filmet? Adtam-e tovább ismerőseimnek ilyen CD-t, DVD-t, videót?
Isten nevét hiába veszi az is, aki hamis karizmákat használ. Isten nevében mond prófétai szót, közben a saját elképzeléseit vagy rosszindulatát viszi bele. Esetleg azért mondja, hogy nyomást gyakoroljon valakire vagy a közösségére. Tettem-e ilyent? Ehhez hasonló, amikor valaki igazi karizmákat kapott, de nem használja, nem dicsőíti vele Istent. Használtam-e a kapott karizmákat? Alázattal? Készségesen?

*

„Akinek lelkéből hiányzik az alázat, az nem akarja elismerni, hogy súlyos bűn állapotában él, az nem érez soha bánatot bűnei iránt. A bűnös ember ugyanis csak bánattal teli szívvel érkezhet el a megtérés útjához és önmaga megismeréséhez. Alapjában véve minden bűn gyökere a kevélység és a bűn állapotában való megmaradás. A bűn növelheti és fokozhatja az ember kevélységét. Ugyanakkor feltárhatja az ember szeme előtt lelki romlottságát és elvezetheti az alázat útjára is. Az ember csak akkor érez bánatot szívében, ha van benne alázat.
Az első boldogságot: „Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa” (Mt 5,3), úgy értelmezhetjük, hogy boldogok a töredelmes szívűek, boldogok, akik Isten előtt alázatosak, akik lélekben előtte meghajolnak, akik elismerik és bevallják önmaguknak, hogy szegénységüket csak Isten tudja gazdagítani. (Iz 61,1) A bánat a lelki gyógyulás előfeltétele és útja. Mint ilyen, szorosan kapcsolódik a betegségeknek lelki ráhatással történő gyógyításához, a pszichoterápiához, melynek célja a nyugtalan, a lelkileg szétmorzsolódott és a bűntudat által kínzott emberek lelki meggyógyítása. A bánat egyengeti a gyógyulás útját a lélek mélyebb rétegeiben, az ember bűnösségének alázatos, feltétel nélküli elismerését készíti elő.
A bánat a keresztény hit fényében nem más, mint Krisztussal való találkozás a szentségekben. A keresztény ember tudja, hogy mi volt a bűn ára: Krisztus kereszthalála. A bánatban Krisztus végtelen, megváltó szeretete tárul fel számára.
A bánat egyesül Krisztus bánatával, aki fájdalmat érzett a bűnös ember elesettsége, a mennyei Atya megsértése miatt. Csak a fájdalom hatása alatt halhat meg az ember a bűnnek.” (Haering: I. 407–412.)