A plébános úr döntésének kulcsszava benne van a főpásztori rendelkezésben: „A búcsúztatókat kellő lelkipásztori okossággal szüntessék meg”. Ezt a lelkipásztori okosságot jó lesz alaposan körüljárni, mert erre nemcsak a papoknak, hanem a kedves olvasónak is, mindenkinek szüksége van.

Nézzük először, mi is ez az okosság? Az erkölcstan epikiának hívja, magyarul méltányosság szóval lehet visszaadni. Mi ez? Jóságos és méltányos értelmezése, nem magának a törvénynek, hanem a törvényhozó szellemének. Jogosan feltételezzük, hogy ő ebben a kivételes esetben nem akarja, hogy betartsák rendelkezését, mivel annak szigorú végrehajtásából ártalmas vagy túlságosan terhes dolog következnék. Tehát egyik oldalon áll az igazságosság, amit a törvény, a jog képvisel, de a másik oldalon ott a szeretet, az irgalom, amely igyekszik enyhíteni a rideg igazságosságot. Természetesen nem lehet méltányosságnak helye, ha nem egyszerű rendelkezésről, előírásról van szó, hanem bűnről, amely önmagában is erkölcsi rossz. Például a szülő nem engedheti meg gyerekének, hogy lopjon, ha nagyon megkívánt valamit. A leány sem engedheti meg a fiúnak sajnálatból és irgalomból, hogy szeretkezzék vele.

Most nézzük a búcsúztató esetét. A papok részére ez a bizonyos lelkipásztori okosság a legnehezebb kérdések egyike. Megengedem a búcsúztatót, jön a vád: miért nem fogad szót a püspöknek, nem tudja a rendelkezést? Ha nem engedem meg, ennek nyomán kitör a háború, veszekednek miatta, más papot, más kántort akarnak, és ha a pap hajthatatlan, mert ez az előírás, akkor jön a vád: a tisztelendő úrban nem volt elég lelkipásztori bölcsesség. Ilyen körülmények között engedni kellett volna. Ki lehet a hibás? Csak a pap. De hozzá kell azt is tenni, hogy utólag mindig könnyű okosnak lenni. Amikor már bejött minden rossz következmény, mindenki tudja, hogyan is kellett volna cselekedni. Igaz, ezért kell jól megfontolni mindent, és alaposan mérlegelni, amennyire csak lehet, előre látni a jövőt. De ez nem könnyű.

Tehát nemcsak a papnak, hanem mindenkinek félre kell tenni a szívtelen szigort! Emberségesnek kell lenni! Ha valaki csak az igazságosságot és a jogosságot nézi, nem ember lesz, hanem vadállat, félelmetes valaki. A legnagyobb jogból lesz a legnagyobb jogtalanság. Összevesztetek. Szerinted a másik a hibás, neki kell bocsánatot kérni. Ez a jog. De az irgalmasság azt mondja, hogy ne törődj vele, légy a kezdeményező, szólítsd meg, fogj vele kezet. A gyerek rossz fát tett a tűzre. Nagyon szomorú, de nincs ereje bocsánatot kérni. Az lenne az igazságos, a szülő addig haragszik, míg el nem hangzik: tessék megbocsátani, többé nem leszek rossz. De közbeszól a szeretet: gyere, csókolj meg. Hűtlenkedik a férj. A megcsalt feleségnek minden joga meglenne hozzá, hogy haragudjon, és ezt éreztesse is élete társával. Ez lenne a jog. De az irgalom azt sugallja, hogy minden úton-módon vissza kell őt szerezni családjának.

Természetes: a törvényt, az igazságot, a jogot nem lehet kihagyni az életből, szétfolyna minden. De az is természetes, hogy a szeretetnek is ott kell lenni, e kettőt kell kiegyensúlyozni! Nehéz!

*

Egyik pap tanított meg rá, aki már rég odaát van: Kisatya, ne törődj vele! Hagyd rá! Legyen neki! Ki tudja, hogy ő miért, mit gondol? Intézze el a Jóistennel!